Ki vagyok én?
Tettem fel a kérdést számtalanszor az elmúlt években, mit csinálsz, hova tartasz? Erre csak annyit tudtam válaszolni, hogy egy céltalan alkoholista vagyok egy sötét szobában. Aztán eltelt 28 nap, nem csak úgy magától, hanem munkával és tanulással. Nem volt mindig kellemes, de pokolian megérte. Kezdetben olyan voltam, mint egy hamis gitár elszakadt húrokkal egy portos sarokban. Vagy egy vászon, amit kifeszítettek, de festék és kedv már nem jutott neki. Aztán jött a stáb és mint a boxutcában a szerelők vagy a háttérben sürgő forgó személyzet a színpad mögött kezelésbe vettek. Mindenki beleadta tudása legjavát, szeretetét, őszinteségét, örömét és bánatát. Most 28 nap után ki vagyok én? Egy hálás alkoholista, egy koncert kész behangolt gitár, egy vászon, amin már megjelentek az első ecsetvonások. Elsősorban hálás vagyok. Hálás a stábnak, társaimnak a többi felépülőnek és az irodalomnak. Az első lépést megtettem a boldog élet felé. Rajtam múlik, milyen hosszú lesz az út. Köszönöm.
Tamás /37/
Ki vagyok én?
A kérdés valójában az, hogy ki voltam én. De még inkább, hogy a program mentén haladva ki lehetek én? Amikor ide megérkeztem, a lelkem romokban hevert. Nem tudtam, nem értettem miért történik ez velem. Miért nem tudok olyan lenni, mint bárki más. Sajnálkozásom a sorsom miatt olyan mértékű volt, hogy elképzelhetetlennek tartottam, hogy bárki, vagy bármi, ki tudjon zökkenteni az apátiámból. Zavart voltam, félénk és szkeptikus. Azt viszont tudtam, ha nem változik a viszonyom az alkohollal, akkor mindent elveszítek. Így belevágtam a kalandba. De micsoda kalandba! Fokozatosan nyertem bepillantást a programba. Napról napra számomra új, de kedves dolgokkal szembesültem. Lelkem kezdte ledobni magáról a béklyóit. Ráeszméltem, hogy minden jellemhibám ellenrére a nyitottság, elfogadás, őszinteség segít abban, hogy jobban érezzem magam. Üdítőleg hatott rám az itt megismert emberek társasága. Azon társak közössége, akik ugyan úgy, mint én, megvívták csatájukat a lelkükkel. Szépen, de lassan elkezdtem járni a józanság spirituális útját. Napról napra éreztem, hogy gyógyul a lelkem. Felszálltam egy érzelmi hullámvasútra, amely hátralévő életemben visz tovább. Kezdek őszintén élni, amely megnyitja azt a csapot, amelyen keresztül elengedhetem az engem zavaró dolgokat. A múlton változtatni nem tudok. A jövőt sem ismerem, de a mában hihetem, hogy önmagamra találok és meg tudom majd fogalmazni, hogy mivé lettem és voltaképpen ki vagyok én. Kedves Stábtagok, és felépülő társaim, nélkületek már lelkem sem lenne talán. Soha nem felejtem el, hogy amit kaptam tőletek, az egy új, minőségi élet reménye.
Zoli /46/
