Lovizer Dániel
pszichológus, addiktológiai konzultáns, alapító és felépülő alkoholista
Lovizer Dániel vagyok, addiktológiai konzultáns és a Felépülők Családi Felépülési Központ egyik alapítója.
Felépülő alkoholistaként dolgozom, de számomra a személyes történet nem önmagáért fontos.
Azért releváns, mert ez adja annak a szakmai szemléletnek az alapját, amelyre a központ működése épül.
A Felépülők nem egy elméleti konstrukció, és nem is egy klasszikus „szakemberi praxis” a szó hagyományos értelmében.
Egy olyan rendszer, amely:
- személyes érintettségből,
- strukturált addiktológiai gondolkodásból
- és több száz kliens tapasztalatából formálódott.
A munkánk alapja kettős: saját felépülési tapasztalat és szakmailag megalapozott módszertan.
Ez a kettő együtt ad stabilitást, és egyik sem elegendő önmagában.
Tartalomjegyzék
A családi háttér – generációs minta és belső dinamika
Gyerekkoromat meghatározta édesapám aktív alkoholbetegsége.
A kiszámíthatatlanság, a feszültség és a családi rendszer zavarai nem mindig látványosak, de mélyen formálják a személyiséget, a gyerek pedig sokszor nem érti pontosan, mi történik, de alkalmazkodik. Teljesít. Bizonyít. Kompenzál.
Én is ezt tettem.
Korán kialakult bennem egy maximalista, teljesítményorientált működésmód.
Erős volt bennem a bizonyítási vágy: hogy rendben vagyok, hogy képes vagyok helytállni, hogy nincs szükségem segítségre.
Ez kívülről sokáig kifejezetten jól működött: tanultam, dolgoztam, sportoltam, a külvilág szemében céltudatos, ambiciózus fiatalember voltam.
Belül azonban folyamatos feszültséget éltem meg. A megfelelési kényszer, az önkritika és az érzelmi bizonytalanság lassan állandó kísérővé vált.
A gyerek, aki bizonyítani akart
Sokan tévesen azt hiszik, az alkoholizmus az első pohárral kezdődik: én tudom, hogy sokkal korábban.
A személyiségünkben, a hozott mintáinkban és a gyerekkori válaszreakcióinkban kódolva van, évekkel azelőtt, hogy alkoholt innánk.
Élesen emlékszem egy nyári szünetre, amikor mindössze 12 éves voltam: apámék éppen építkeztek, és egy hatalmas, félelmetes halom murvát borított le a teherautó az udvaron.
A feladat adott volt: el kellett hordani, és én, a vékony kiskamasz, a fejembe vettem, hogy megcsinálom.
De nem akárhogy!
Nem kértem segítséget, nem álltam meg pihenni: reggeltől estig, a tűző nyári napon, szinte étlen-szomjan talicskáztam a köveket, végkimerülésig.
Miért?
Mert a családi minták alapján számomra ez volt a természetes: ha valamit csinálok, azt vagy tökéletesen, maximális erőbedobással teszem, vagy sehogy.
Azt hittem, ha teljesítek, ha emberfeletti erőt mutatok, akkor szerethető leszek, és ez a „funkcionáló”, teljesítményorientált működésmód kísért végig az életemen: kifelé a tökéletes, erős, sikeres fiú álarcát mutattam, belül pedig egy szorongó, önbizalomhiányos gyerek voltam, aki rettegett attól, hogy egyszer lelepleződik.
A „magasan funkcionálás” illúziója
Az alkoholfogyasztás fokozatosan vált általános és elsődleges megoldássá: oldotta a szorongást, tompította az önkritikát, segített „lazítani”, oldotta a stresszt, elhallgattatta az állandó elégedetlenséget és zakatolást a fejemben.
Nem volt látványos összeomlás, nem volt iskolai elmaradás, vagy azonnali társadalmi lecsúszás.
Ez a korai stádiumban lévő alkoholizmus sajátossága.
Az „ember” dolgozik, ellátja a feladatait, a külső struktúrái még működnek.
A probléma sokáig rejtve marad – gyakran még önmagunk előtt is.
Ez sok kliensünk számára is ismerős.
„Soha nem leszek olyan, mint apám” – a generációs átok csapdája
A családi örökségem nehéz csomag, tele kimondatlan fájdalommal.
Édesapám, Lovizer János – akivel ma már a legnagyobb egyetértésben, vállvetve dolgozunk együtt a Központban – súlyos, aktív alkoholista volt a gyerekkorom meghatározó éveiben, én pedig megfogadtam, soha nem leszek olyan, mint ő.
Ez a mondat a legnagyobb csapda, amibe egy alkoholista gyereke beleléphet, mert miközben menekültem az ő sorsa elől, miközben tudatosan mindent másképp akartam csinálni, tudattalanul ugyanazokat a lépéseket tettem meg.
14 évesen ittam először – gimnazistaként már kábítószerhez is nyúltam, hajtott a kíváncsiság és a vágy, hogy kitűnjek, különleges legyek.
Az igazság az, hogy ugyanazt a mintát követtem, mint édesapám: a másokkal szembeni bizalmatlanságot, az érzelmek elfojtását, a problémák előli menekülést, a „majd én tudom, megoldom egyedül” mentalitást és a kémiai „megoldást”.
A generációs átok nem válogat: a genetika fegyvert ad a kezedbe (a biológiai hajlamot), a családi minta pedig meghúzza a ravaszt (a megküzdési stratégiák hiányát).
A segítségkérés mint strukturális döntés
A segítségkérés nem érzelmi gesztus volt, hanem racionális belátás.
Felismertem, hogy egyedül nem tudom átalakítani azt a gondolkodásmódot és működést, amely az alkoholfüggés mögött áll.
Édesapám ekkor már józan volt, egy felépülésközpontú rehabilitáción keresztül.
Az ő stabil felépülése bizonyíték volt arra, hogy a változás nem elméleti lehetőség, hanem reális út.
Ez adott irányt.
A leszokom, kibírom helyett miért „felépülés”?
A felépülés lényege számomra három kulcselemben ragadható meg:
- Betegségkoncepció: az alkoholizmus nem erkölcsi gyengeség, hanem kezelendő állapot.
- Közösségi megtartás: a felépülés nem magányos folyamat.
- Pótlólagos személyiségfejlődés: a józanság kiteljesedése hosszú távú folyamat.
A saját rehabilitációm során értettem meg, miért nem működött korábban az akaraterőre épülő próbálkozás.
A függőség nem pusztán szokás. Gondolkodásmód, érzelemszabályozási minta és neurobiológiai folyamat együttese.
Az akaraterő iránymutatás és értelem nélkül általában egy-két hét, esetleg egy-két hónap „nem ivós” szárazságra volt elegendő.
Végül a kezeletlen függő gondolkodásom miatt a semmiből jött az újabb őrült ötlet: „Ezúttal sikerülni fog! Olyan jól érzem magam, miért ne ihatnék meg egyetlen pohárral?”.
A felépülés nem egyetlen döntés, hanem új működés kialakítása.
A szakmai út, ami ide vezetett
Felépülésem során tudatos döntést hoztam: addiktológiai területen szeretnék dolgozni.
Nem pusztán sorstársként, hanem strukturált, szakmailag megalapozott módon.
Addiktológiai konzultánsként kezdtem dolgozni, majd okleveles pszichológusi végzettséggel és intézményi tapasztalattal bővítettem a tudásomat.
A célom nem az volt, hogy „történeteket meséljek”, hanem hogy rendszert építsek.
Ma édesapámmal, Lovizer Jánossal közösen vezetjük a Családi Felépülési Központot.
Két generáció, két külön felépülési út és több száz kliens tapasztalata találkozik a programban – ez nem érzelmi szimbólum, hanem szakmai alap.
A központ működése ma már multiprofesszionális: addiktológiai, pszichológiai és családterápiás nézőpont integrálódik benne.
Tudom, hogy képes vagy a változásra, ha vállalod a felelősséget
Hiszek abban, hogy a felépüléshez két „evezőlapát” kell: az egyik a szakmai tudás, a másik a személyes érintettség.
Mi, a Felépülőknél mindkettővel evezünk.
Ezért tudunk olyanoknak is segíteni, akiknél a hagyományos pszichológia vagy a pszichiátria csődöt mondott.
Ahogy apám szokta mondani: „öt pszichológust ettem meg reggelire, és három pszichiátert ebédre.”
Minket viszont nem lehet átverni, mert ismerjük az összes trükköt, amit egy függő bevet, hogy védje az ivását.
Üzenetem neked: a józanság szabadság, a nem ivás szabadsága!
- Szabadság a hazugságoktól: nem kell többé fejben tartanom, kinek mit mondtam.
- Szabadság a szégyentől: a tükörbe nézve nem undort, hanem tiszteletet érzek.
- Szabadság a reggeli remegéstől és a másnaposság ólmos súlyától.
- Szabadság, ami megengedi, hogy az legyek, aki valójában vagyok, álarcok nélkül.
Ez az élet rád is vár.
Nem ígérem, hogy könnyű lesz – a felépülés munka.
De azt ígérem, hogy megéri, és azt is, hogy nem leszel egyedül.
A 28 napos programunk és a 2 éves utógondozásunk védőhálója megtart, ha meginognál.
