Lovizer János
addiktológiai konzultáns, felépülő alkoholista, a Családi Felépülési Központ alapítója és vezetője
Mikor megkérdezik tőlem, hogyan jött létre a Családi Felépülési Központ, a válaszom egyszerű: azért, mert alkoholista lettem.
Az én betegségem nélkül ez a segítő hely ma nem létezne.
Hatalmas paradoxon, hogy abból, amit évtizedeken át titkoltam, amit sorscsapásnak tartottam, egy csodálatos segítő hely jöhetett létre.
Lovizer János vagyok, felépülő alkoholista
Ez az alapvető identitásom ma már tizennyolc év józanság után.
Ha valaki huszonöt évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy egy nap a saját alkoholizmusom történetével fogok embereket menteni, valószínűleg hitetlenkedve néztem volna rá.
Akkoriban ugyanis az egyik rendvédelmi szerv (polgári titkosszolgálat) magasabb beosztású és rendfokozatú tisztjeként szolgáltam, és az életem legfőbb célja az volt, hogy elfedjem a valóságot – mások és magam elől is.
Tartalomjegyzék
A gyökerek: menekülés az apa sorsa elől
Az én történetem nem a saját első pohár italommal kezdődött, hanem sokkal korábban.
Diszfunkcionális családban nőttem fel, ahol az alkohol már a gyerekkoromat is meghatározta: az édesapám súlyos alkoholista volt.
Ma is élénken él bennem egy négyéves kori kép: az öcsémmel a hátsó szobában kuporgunk, és arra ébredünk, hogy a szüleink veszekednek az ital és a pénztelenség miatt – onnantól kezdődően a félelem és a szégyen végigkísérte a napjaimat.
Gyerekként egyetlen célom volt: „Én soha nem leszek olyan, mint az apám.”
Ez a dac vitt előre – egyfajta maximalizmusba menekültem, mindenhol az első akartam lenni.
Az általános iskolától a katonai műszaki főiskoláig kitűnő voltam, sorra kaptam a tantestületi dicséreteket, kitüntetéses diplomát és minden egyéb elismerést.
Ma már látom, hogy ez egy túlélési stratégia volt: ha elég jó vagyok, ha elég sikeres, akkor senki nem látja meg a családi hátterem sötét árnyait.
Tizennégy éves voltam, amikor a szüleim végül elváltak, és én, mint a korán felnőtté vált „családfő”, támogattam édesanyámat a döntésében.
Apámat kizártam az életemből, és egészen tizenhét éves koromig egyetlen korty alkoholt sem ittam – akkor viszont megtörtént életem első „filmszakadása” is.
Hihetetlen volt, és egyszerre rettenetesen rémisztő: akkor vontam le azt a következtetést, hogy én nem bírom az alkoholt.
Viszont ez valahol megnyugtató is volt, hiszen ha nem bírom az alkoholt, az azt jelenti, hogy én nem lehetek alkoholista, igaz?
Később derült ki számomra, hogy ez mekkora tévedés.
A „magasan funkcionáló” csapda
A katonai, majd a polgári titkosszolgálati pálya fegyelmet és lojalitást követelt.
A munkaebédek, a sikeres akciók utáni ünneplések vagy a stresszes időszakok levezetése során az alkohol lassan, észrevétlenül bekúszott a mindennapjaimba.
Magasan funkcionáló alkoholista lettem: az irodában elismert, eredményes munkát adtam le, elfogadott szakember voltam, miközben a sofőröm már tudta, hol kell megállni hazafelé egy „stresszoldó” italért, a kolléganőm pedig konyakkal hozta a kávét, ha látta, hogy fáradt vagyok.
A legnagyobb probléma akkor kezdődött, amikor a világ hirtelen összeomlott körülöttem: a kilencvenes évek közepén, a Hivatal egyik megyei vezetőjeként kerültem bele egy olyan szakmai és politikai krízisbe, amely országos visszhangot kapott.
„Valakinek el kellett vinni a balhét!” – Meghurcoltak, a nevemet a televízióban és a sajtóban is emlegették, végül egy alacsonyabb szolgálati beosztásban folytatódott a pályafutásom.
Ez a pszichés terhelés volt az a pont, ahol az alkohol a „relaxációból” gyógyszerré vált – fél éven át szinte minden nap ittam…
A 13 éves gyógyszeres és diagnosztikai rémálom
1996-ban kerültem először kórházba az üzemorvos javaslatára, ott kaptam meg a „kimerüléses depresszió” diagnózisát.
Ez volt az egyik legnagyobb csapda az életemben, ugyanis a pszichiátria remek gyógyszerekkel kezelt, de a valódi bajról – az ivásról – senki nem kérdezett, én pedig nem beszéltem.
Tizenhárom évig tartott ez a játék, amelynek során gyógyszeres „támogatással” ittam, és mikor az orvosok azt hitték, a depresszióm újul ki, valójában csak az alkoholizmusom fejlődött.
Egyre nőtt az ital mennyisége, és nőtt a felírt gyógyszeradag is.
2005-ben végül egészségügyileg alkalmatlannak nyilvánítottak és nyugdíjaztak.
Akkor már minden napom egy küzdelem volt a pánikkal és a szorongással, amiket – mint később kiderült – nem a depresszió, hanem maga a szerhasználat váltott ki.
A sötétség mélyén: az utolsó Szenteste és a válás
A lejtő alja 2007 karácsonyán jött el, amikor a feleségem megkért, hogy legalább aznap estig ne igyak, de nem bírtam ki.
Egy óriási veszekedést követően végül teljesen egyedül maradtam Szenteste, a családom nélkül, kizárólag az alkohol társaságában.
Akkor éreztem először azt a jeges rémületet, hogy elértem az utam végét.
2008. március 10-én, 29 év házasság után kimondták a válásunkat. „A házasság helyrehozhatatlanul és végérvényesen megbomlott.” – hangzott az ítélet.
Aznap délután, miután kijöttem a bíróságról, a sógorom elvitt egy pápai Anonim Alkoholista (AA) gyűlésre.
Berúgva ültem ott, de valami mégis áttörte a ködöt.
Láttam öt embert, akik alkoholistának vallották magukat, mégis ragyogtak, nevettek, és évek óta józanok voltak.
Ott ébredt fel bennem a remény: ha nekik sikerült, talán nekem is van esélyem.
Szigetvár és a Minnesota-modell: Ahol visszakaptam az életemet
Bár az AA gyűlések reményt adtak, a fizikai állapotom miatt már képtelen voltam egyedül leállni.
Egy sorstársam adta meg a szigetvári terápia számát, és 2008. április 15-én, reggel 8 órakor vittek be a volt feleségem és a fiam.
Akkor már nem voltak „feltételeim”, mert tudtam, hogy ha így folytatom, belehalok, és tudtam, hogy egyedül nem megy.
Szigetváron egy olyan világgal találkoztam, ahol nem „beteget játszottunk”, hanem a valósággal néztünk szembe.
Az első reggel elvették az összes pszichoaktív gyógyszeremet, hagyták, hogy megszenvedjem az elvonás kínjait – ott, biztonságos, orvosi környezetben – és kiderült a döbbenetes valóság: tizenhárom év után nem volt szükségem depresszió elleni szerekre, nem volt szívritmuszavarom, nem volt magas vérnyomásom.
Csak alkoholista voltam.
Ott értettem meg a betegségem két alappillérét: a biológiai függőséget (ha megiszom az elsőt, nem tudok megállni) és a mentális megszállottságot (hogy az elmém valahogy mindig visszavezet az első pohárhoz).
A józan élet felépítése: család és hivatás
A felépülés nem ér véget a kórház kapujában, a kijövetelem után az életem minden területét újra kellett építenem.
A legnagyobb ajándék a családom visszakapása volt.
Bár a válásunk után a volt feleségemnek új kapcsolata lett, a közös felépülési folyamatunk végül újra összehozott minket, és hat évvel a válás után újra összeházasodtunk.
Ma már nagypapaként és nagymamaként, teljes egyetértésben élünk.
A szakmai hivatásom is ekkor talált rám, meg akartam érteni, hogy a korábbi kezeléseim során miért nem említették sem a pszichológusok, sem a pszichiáterek akikkel együtt dolgoztam, hogy létezik hatékony, komplex, bentlakásos, felépülés központú segítség is.
Miért próbálkoztak újra és újra ambuláns úton, miközben az állapotom folyamatosan súlyosbodott.
2012-ben a Semmelweis Egyetemen addiktológiai konzultáns oklevelet szereztem.
Először családsegítőkben dolgoztam, ahol megtapasztaltam, hogy a legsúlyosabbnak hitt esetekben is van kiút, ha megfelelő módon nyúlunk hozzájuk.
Láttam a rendszer hiányosságait: az állami intézményeket, ahol eredmények nélkül tartják bent az embereket, és tudtam, hogy egy olyan helyet akarok létrehozni, ahol valódi áttörések történnek.
A Családi Felépülési Központ: A mi küldetésünk
2017-ben, családi összefogással – a feleségemmel, Eszterrel és a fiammal, Dániellel – alapítottuk meg a Központot.
Rengeteget áldoztunk azért, hogy létrehozhassunk valami egyedülállót Magyarországon: egy olyan magánintézményt, ahol nem a kliens diktál azért, mert fizet, hanem ahol kemény szakmai munka folyik, de mindez emberi méltóságban és szeretetben.
A Központunk Szőcön, egy csendes, természetközeli „szigeten” működik.
Itt az izoláció nem börtön, hanem lehetőség a belső munkára.
A 28 napos programunk során a Minnesota-modellt ötvözzük a modern pszichológiával és a sorstársi segítség erejével.
Szakmai és oktatói tevékenység
Hiszek abban, hogy a tapasztalati tudás és az akadémiai ismeretek kéz a kézben járnak.
Ezért nemcsak a terápiás házban, hanem szakmai fórumokon is aktív vagyok:
- Addiktológiai konzultáns: folyamatosan dolgozom a kliensekkel, eddig több mint 450 ember felépülését kísértem végig az elmúlt 9 évben.
- Oktatás: a Veszprémi Érseki Főiskolán tanítok addiktológiát szociális munkás hallgatóknak, segítve őket abban, hogy felismerjék és kezelni tudják a függőségi problémákat.
- Szakmai közélet: rendszeres előadója vagyok a Magyar Addiktológiai Társaság rendezvényeinek és különböző pszichiátriai szakdolgozói konferenciáknak, továbbképzéseknek, valamint alapító elnöke a Felépülők Addiktológiai Egyesületnek.
- Média: számos televíziós és rádiós műsorban (pl. riportfilmekben) beszéltem nyíltan a történetemről, hogy lebontsam a függőséget övező tabukat.
Miért érdemes hozzánk fordulni?
A saját életem a bizonyíték rá, hogy nincs menthetetlen helyzet.
Én magam is menthetetlen voltam az orvosok szerint: másfél évet jósoltak nekem 2008-ban.
Ma, tizennyolc évvel később egészségesebb és boldogabb vagyok, mint valaha, megélhetem a biológiai korom (70 év) előrehaladtával érkező, kezelhető, követett betegségeket.
Nálunk, a Felépülők Családi Felépülési Központban nem ígérünk csodatablettát.
Azt ígérjük, hogy megmutatjuk az utat, és fogjuk a kezét annak, aki készen áll a változásra.
A 28 nap nem a végállomás, hanem a startvonal, ahol megadjuk a kereteket, az eszközöket és azt a közösséget, amely megtartja az embert a mindennapokban is.
Munkám során minden nap azt tapasztalom, amit a fiam, Dániel is gyakran hangsúlyoz: a felépülés nem csupán az ivás abbahagyása, hanem egy minőségileg új élet kialakítása.
