Ki vagyok én?
Éltem ifjúságom, mint oly sokan mások,
Szüleimnek hála semmi sem hiányzott.
Sikerek születtek, díjak és érmek,
Köszönet érte isteni zenének.
Mikor aztán eljött a nagybetűs élet
Felkerültem Pestre és rám talált a végzet.
Átvette a sikert a magány és az ital
És lelkemben kezdődött ördögi vihar.
Mi fontos volt, számított, eltűnt a szélben,
Nehezen ment már, mi könnyű volt régen.
Bántottam szeretőt, barátot, anyát
Józan ész érvek már nem hatottak rám.
Mikor felébredtem, és győzött az érzet,
Mikor már éreztem: elég volt, félek,
Akkor jött végre az isteni csoda,
megoldom végre, mit nem sikerült soha.
Segítség? Segítség! Kiáltottam én,
S rám csillant végül az utolsó remény.
Nem volt már idő a sajnálkozásra,
Így jöttem a szőci terápiára.
Most jól érzem magam és mély hálát érzek,
a remény gyűlik már, és nem taszít az élet.
Társak és segítők új esélyt adtak,
többet az ember Istentől sem kaphat.
Dávid /30/
Ki vagyok én…
Elmesélek nektek egy mesét, de csak akkor, ha nem ijedtek meg! Hol volt, hol nem volt, egy messzi-messzi Galaxisban, az Androméda ködön is túl, a nagy üvegvisszaváltón innen a vodkásüveg-hegytől kicsivel balra egy királyság. Ezt a királyságot egy szebb napokat látott őszülő szakállú középkorú király vezette, cseppet sem demokratikus módon. A király még királyfi korában ismerkedett meg a Nektárral, ami észrevétlenül lopódzott be az életébe. Ekkor még különösebb baj nem történt, tanulgatott a lovag iskolában – néha összevert egy-két alattvalód – de semmi komoly, jól mentek a dolgok. Apja, az öreg király egy marcona ábrázatú férfi volt, aki udvari orvosból képezte át magát uralkodóvá és szintén a Nektár őszinte rajongója volt. A Nektár maga egy színtelen, szinte szagtalan folyadék volt, ami bátorsággal, önbizalommal töltötte meg azt aki elfogyasztotta, ám az idő múlásával egyre többet és többet kért cserébe. Először csak a mennyiségben kellett emelni, majd már egyáltalán nem hozta meg a kívánt hatást. Lassacskán ki szipolyozza az életet abból, aki összekötötte vele azt. A középkorú király is így járt, apját már korábban elvitte a kórság. Eleinte azért minden jól ment sok-sok éven át, a királyság virágzott, ő elvette a harminckét fogú királylányt, gyermekük született. Bizakodóan tekintett a jövőbe, pedig a Nektár már egyre jobban mérgezte a testét és a lelkét. Egyre jobban és jobban bonyolódott bele ebbe a kilátástalan kapcsolatban. A királyságot és a királyi családot teljesen elhanyagolta. Jószándékú kritikusait sorra fejeztette le, mert úgy érezte, igazságtalanul bántják. Ez idő tájt már legbelül mélyen tudta, hogy ez az út a semmibe vezet. Elhatározta, hogy saját erejéből lemond a Nektárról, de próbálkozásai sorra kudarcot vallottak. Ekkor hívatta az udvari sarlatánt, aki különféle főzetekkel elkezdte kezelni. Ez sem vált be. A főzetek és a Nektár együtt gyorsan még mélyebbre taszították a királyt. Végső kétségbeesésében felkereste a királyság egyik eldugott szegletében megbúvó falut, amiről az a hír járta, hogy az ott élő csillagszemű juhászok tudják a megoldást, ők sikerrel szabadultak ki a Nektár börtönéből. A csillagszemű juhászok befogadták és 28 napon és éjjelen át formálták, átadták tapasztalataikat és bevezették a hatalmas erejű Juhász közösségbe. A király bár már megadta magát nehezen birkózott meg a lelkében háborgó viharral. Végig csinálta, sokat tudott meg a betegségéről, mélyre ásott, megtanult őszintének lenni. A Nektár terápia véget ért. A királyt a juhászok csillogó vértbe öltöztették, elültették fejében a tudás magját, majd útjára engedték, hogy rendet tegyen az életében és az elhanyagolt királyságban. A király ezek után rendszeresen visszajárt a közösségbe, ők sem hagyták magára. A többit lejegyzi a jövő krónikásainak dolga.
Norbi /45/
