Időbe tellett, amíg ki tudtam mondani. Hétvégi sörözőként kezdtem, barátokkal, beszélgetés közben. Mint mindenki más, gondoltam én. Idővel hétközben is szisszentek a sörök, mert megérdemlem, hiszen dolgozom, hiszen jó a buli, hiszen olyan szépen süt a nap. Gondoltam én. Aztán, ahogy szaporodtak a sörök, néha titokban segítettem rá, először sörrel, azután töménnyel, mert azt könnyebb elrejteni, és a vodkának különben sincs szaga. Gondoltam én. De megérdemlem, és különben is mindenki ezt csinálja. Különben is az alkoholista az, aki… és itt folyamatosan tolódott a határ: aki egyedül, aki töményet, aki töményet egyedül, aki ittasan kocsiba ül, mert ugye vigyázunk, nem lesz baj, csak a kertek alatt. Elhittem, mert el akartam hinni, hogy amit csinálok, az rendben van. A környezetem aggódott, de nem akarták látni, hogy valójában mekkora a baj velem. Voltam AA gyűlésen is, de ott megállapítottam, hogy “na ja, én még nem tartok ott”. Azután ott tartottam. Elvesztettem a sokadik munkahelyet, Folyamatosan hazudtam a feleségemnek, a gyerekeimnek, a szüleimnek és még saját magamnak is. Figyeltem arra, hogy ápolt legyek, rágóztam, szegfűszeget, mindenféle erős illatú ételt ettem, hogy ne érezzék rajtam az alkoholt.
Tudtam, hogy nagy a baj, de azt gondoltam, hogy majd én megoldom. Meditáció, személyiségfejlesztés, kineziológus, pszichiáter, gyógyszerek.
Rengeteg gyógyszer.
De mindig újra és újra kudarc, csalódás, mert nem sikerült. Az az érzés, hogy egy megbízhatatlan, akaratgyenge, élhetetlen, önző ember vagyok, felőrölt. Az élet már nem volt élet többé. Összefolytak a napok, hogy kinek mit hazudtam, mi az, ami valóban megtörtént, mi az amit csak álmodtam. És emiatt persze megint ittam. Ördögi kör.
Hallottam persze a Minnesota módszerről, de én ateista vagyok. Megrögzött ateista. Ha valaki nekem Istenről beszél, csak felidegesít. És a programok nagy része a Minnesota modellre épít.
Különben is mi lesz a munkámmal, mi lesz a családdal, a kerttel. Én nem vonulhatok el hónapokra!
A gyerekeim lemondtak rólam, a szüleim az kérdezték, hova temessenek, csak a feleségem tartott ki mellettem, mert hitt abban, hogy ez nem én vagyok, ez az alkohol. Ekkor viszont már én is lemondtam magamról. Tök mindegy, csak csináljanak velem valamit. Bármit, mert ez már így nem mehet tovább.
28 nap. Végül is ennyi még belefér. Más is megy ennyi időre szabadságra.
28 nap.
Mire elég 28 nap?
Most is ateista vagyok. És nem tudom, hogy miért, de itt ezen a helyen megkaptam a lehetőséget, hogy eldönthessem, hogy akarok-e inni. És tudok nem inni.
Ami számomra korábban lehetetlen volt, hogy akár egy napot is ital nélkül töltsek, most lehetséges. 200 napja tudok nem inni.
200 nap alatt elkezdtem másként látni a világot. Kezdem érteni, hogy miért ittam. Kezdem érteni, hogy az ital nem a probléma volt, hanem egy tünet. Kezdem érteni, hogy a problémákat nem megoldottam, hanem eltoltam magamtól az itallal.
Most már képes vagyok ital nélkül szépnek látni a világot. Teljesen más nézőpontból látom a körülöttem zajló eseményeket, és ez nagyon jó érzés. Végre élek.
És ez csak az út eleje.
Robi