Hát semmi olyat, amire számítottam. Nem volt humbug, sem átverés.
De végül is mit is vártam anno akkor, volt egyáltalán ép elméjű gondolatom? Aha, a Pia!
Valójában annyira ismeretlen volt az új szemlélet és az alkohol betegségem, teljesen lehetetlennek tűnt az absztinens létezés, elképzelhetetlen. Nem tudtam mi vár, de arra emlékszem erősen akartam, bármit, hogy segítsen, hiszen pokolian fájt beismerni, egyedül nem tudom megoldani.
A terápiára érkezve már jelentősen érezhető volt a személyiségemben az alkohol romboló hatása, és feltételezem csak másoktól vártam a megoldást a hibáimra, amik akkor nekem még nem is voltak -csak a párom, a kisfiam, az anyám meg az apám az oka, mindennek is – megmosolyogtat utólag – jelenleg hálás vagyok értük, mármint a tökéletlenségemért.
Lássuk csak, mit is, mit is…
– pofont, nem én vagyok a világ közepe; szerhasználatomban úgy gondoltam nélkülem megáll az élet, hát nem állt meg (én mondjuk fiatalodtam azóta) és nagyon sok boldog 24 órát adtam a hozzátartozóimnak a nem jelenlétemmel, pontosan 672.
-időt, hiszen nem kellett többé már a megszerezni, eldugni és meginni – Istenem, de jó, mára már nem igazán emlékszem, mi is volt a fontossági sorrend.
-nyitottságot és őszinteséget, akkor és ott az első konzultáció alkalmával egy értő szempárt, mikor könnyek között ecseteltem, hogyan liftezik az első reggeli vodka, ami akkorra már a mindennapi működésemhez szükségessé vált.
– csoportot, új kapcsolatokat; amelyek őszintébbek, mint valaha, hiszen „azt kapom, amit adok”, az én közvetlenségem hatással van másokéra vice versa. Bevallom, csak felépülésemben jöttem rá, a dolog tökéletesen működik minden nemű kapcsolatomban, függetlenül, hogy függő, hozzátartozó vagy független. Idővel szépen megérkezett az Azta! – a baj tényleg velem, bennem. Csodás ráébredés, legfőképpen mert mára már én rendelkezem, csinálhatom másként, hogy különb legyen.
-betegségtudatot és elfogadást, megérkezett, és mára ölelem, mert az enyém.
-önmagam szeretetét; előtte, addig is szerető társakat, akik a kezdetekben vezettek és megtanítottak a szégyenem elengedésére, ami elsődleges volt, hogy elindulhasson az élethosszig tartó felépülési folyamatom a lépésmunkával, az önmagammal való szembenézéssel. A program valódi ajándéka ez, számomra legalább annyira fontos, mint a lélegzetvétel. Szívemből kívánom, legyen részese mindenki ennek a csodának, legalábbis én nagyon szeretném tovább adni, amit kaptam, hogy megtarthassam.
-eszközöket – olyanokat, amik mindig használnak, ha használom – a lelki békém érdekében.
-felismeréseket, amikkel dolgozhatom, ha maradna időm unatkozni. Igen, „meg dolgozom érte” rész is van természetesen, nemcsak „ölbe pottyan”. Én azt vallom: 50-50%. Segítenek odafentről vagy idelent, ez nem releváns, a fontos, hogy hozzá tegyem a magam részét, ettől sokkal édesebb és értékesebb, tulajdonképpen élvezetes életet élhetek én és a környezetem. Felelősségvállalás „pipa”, megfelelési kényszer „iksz”.
-nincs itt a vége, hálalistám végtelenségig érő felsorolás volna. Köszönöm.
Csak arra kérem az Urat, legyen, maradjon ez az egy dolog, amiről soha ne kelljen leszoknom: az én felépülésem.
Egyedül viszont nem megy, menjünk együtt az úton.
Köszönettel
Noémi (33) 1031 szabad, és jelenleg libabőrös, boldog és könnyes a leírtak kapcsán feltörő érzelmektől
