Hogyan történt ez, mi változott, hova jutottam?
Megtudtam, beismertem, hogy beteg vagyok; megismertem a jellemzőit, progresszív természetét, végzetes kimenetelét; és hogy életem tehetetlenül irányíthatatlanná vált.
Megszabadultam a morális előítéletek miatti tagadástól, félelemtől, és képessé váltam őszintén, tényszerűen kezdeni valamit az életemmel.
Megváltozott a látásmódom, a hozzáállásom magammal, és a világgal kapcsolatban.
Felismertem, hogy az érzéseim csupán a valóság töredékét tükrözik, hisz a gondolataim, amelyek létrehozzák őket, a saját tudásomból, tapasztalataimból, korlátoltságuk által kialakított képekből állnak.
Bizonyos helyzetekben ezek a képek jönnek elő, indítják a gondolatmenetet, alakítják az érzéseimet, melyek így mindenképp hiányosak; torz énképet, világképet eredményeznek.
Különbséget kellett tennem a valós, és vélt félelem között, ha ezt nem teszem meg, a múltban történtek miatti félelemtől való félelmem élővé válik; és mivel ezt így sem elviselni, sem feldolgozni nem tudom, ismét a saját csapdámba eshetek.
Számomra, valahol itt nyílt meg az első ajtó, és megértettem, hogy miért nem voltam képes változni.
Nem volt energiám hozzá.
A pillanatnyi helyzetemből való szabadulás úgy nézett ki, hogy nagyon szerettem volna úgy élni, hogy ne féljek, ne igyak; vagyis az ellentétét annak, amiben vagyok, ahová jutottam.
Volt egy képem a múltról, amely meghatározta a jelent; és egy másik, ahová szerettem volna eljutni.
Mivel a múltat nem tudtam magam mögött hagyni, de a jövő még nem következett be, állandó feszültség, konfliktus volt a kettő közt, vagyis bennem.
Ez a domináns jelleg határozta meg az érzelmi állapotomat, a létezésemet,
ez emésztette fel azt az energiát, amire szükségem van a változáshoz.
Felismertem, hogy ha nem a múlt elől futok, és nem a jövőbe menekülök, hanem megfigyelem, hogy mi történik bennem, maga a figyelem az az állapot, amely egyensúlyba hoz.
És a váratlan hozadék nem az, hogy nem félek, hanem ez az energia, ami szabadon marad, és lehetővé teszi, hogy adekvát választ adjak minden helyzetben.
Ekkor minden olyan dolog helyét, amely eddig megoldásnak tűnt, átveszi a cselekvés.
A valóságnak megfelelő válasz képességét bennem ez az erő hozza létre.
Ez az erő magasabb, mint én; ott van, eredendően így lettünk tervezve, így alakult évmilliók alatt, nem nekem kell kitalálnom, csak szabadon kell engednem.
Itt kezdődött számomra a hit abban, hogy helyreállhat, egészséges lehet az életem, ha nem az én akaratom, hanem e teremtő erő szerint élek.
Ehhez félelem nélkül látnom kell nemcsak azt, ami velem történt, azt is, amit én hoztam létre, és azt, amiben én hibáztam.
Feltérképezve a jellemvonásaimat, és a személyiség tulajdonságaimat; teljesebb képet kapva hibáimról, hiányosságaimról, automatikusan munkához fogtam. Mindennél jobban vágytam, vágyom, ezek felszámolására. Innen változtak a problémák megoldandó feladatokká.
Valóban ezt az utat választottam.
Megteszem, ami tőlem telik, elfogadom az életet olyannak, ahogyan lennie kell. Megtapasztaltam, milyen érzés, ha akaratomat és életemet erre bízom, milyen, amikor békében van a lelkem, milyen, amikor az élet úgy alakul, ahogy elképzelni sem tudtam.
Innentől váltam képessé igazán tanulni, figyelni, hallani, cselekedni.
Látom ezt a folyamatot magamban, dolgozom rajta, hogy személyiségemben, jellememben rendbe kerüljenek a dolgok, és megtaláljam a helyemet az életben.
Az őszinteség, alázat, hajlandóság; önmagam, és a világ elfogadása képessé tesz olyan súlyok elengedésére, amelyek évtizedekig nehezedtek rám.
Nem tökéletességre törekszem, a lényeg az, hogy hajlandó vagyok lelkiekben fejlődni…
A szavak valósággá válnak, természetes cselekvéssé alakulnak; dolgozom a saját életem, és az általam okozott károk jóvátételén, elvárások nélkül, őszinte szándékkal.
Csak azt kérem, hogy legyen erőm felismerni, és életem minden megnyilvánulásában alkalmazni ezt az erőt, ezeket az elveket.
Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy a segítségetekkel rátaláltam erre, és képessé váltam a valóságban élni. Egy vagyok, a sokmilliárd ember közül, ugyanolyan, és ugyanannyira felelős vagyok magamért és másokért.
Ezt a reménysugarat életben tartani, ezen dolgozni, és eljuttatni ahhoz, aki szenved, egy életre szóló feladat, ugyanakkor saját magamnak ezzel tudok a legtöbbet adni.
Azt hiszem, az együttérzés, a szeretet ilyen; akkor érezhetem igazán, ha önzetlenül, teljes szívből teszem.
Képességeimhez mérten átadom, amivel rendelkezem, és köszönöm, hogy találkoztunk az úton; a reményt, hogy egy örömteli, teljes élethez vezet.
Köszönöm nektek ezt a háromszáztizenkét 24 órát, a legnagyobb expedíció számomra mindig CSAK A MAI NAP!
Szeretettel:
Sándor
