A döntés, hogy ide kerüljek gyors volt – nagyon rosszul éreztem magam. Egy számomra ismeretlen jó világba cseppentem. Nektek is ezt kívánom. Itt mindent megtesznek, hogy felépülésed megkezdődjön. Nyisd ki a szíved-lelked, fogadd meg szeretetteljes tanácsaikat. Tanulj, érez, szenvedj és épülj! Ha élni akarsz, dolgozz a felépülésedért!
Rózsa (63)
Kedves Te, aki szintén elindulsz…!
Az ittlétem alatt szembesültem betegségem valódi, förtelmes természetével, mindazzal, amit magammal, és másokkal is tettem. Ráébredtem arra, hogy nincs más esélyem a felépülésre, mint követni a lépéseket, követni a társaimat, segítséget kérni… és haladni a megkezdett úton. Ráébredtem arra is, hogy mennyire nem a külvilág felelős azért, ami velem történt; és nem a külvilágon múlik a felépülésem sem. Néha pokoli kín és önmarcangolás vett erőt rajtam, máskor „rózsaszín felhőn” úsztam. Ám minden ilyen „purgatóriumi” megmártózás felszabadító volt és tovább lendített. Majd újra kezdődött az egész… Mindez azért is volt jó, mert itt megtapasztaltam, ami kint is vár. És nem kellett innom, és elmúlt, majd jó lett.
Furcsa érzés most arra az énemre emlékezni, aki 28 napja idejött. Ugyanúgy nézek ki, ugyanoda megyek haza, ugyanazok a körülmények, a megoldatlan feladatok. De valami útközben megváltozott. Az, ahogy ezeket most látom. Igaz, csak kis lépést tettem meg, de a legnagyobbat eddigi életemben. 28 napja úgy éreztem, hogy már 53 éves vagyok. Most pedig azt: még csak 53 éves vagyok.
Nem tudom kimondani a kimondhatatlant, leírni a leírhatatlant, de köszönöm szépen az egész csapatnak azt, amire itt rátaláltam. Hálás vagyok, hogy ezt érzem, hálás vagyok a csodáért, amit nem akarok elveszíteni!
Felépülő Társaim!
„Annyira egyszerű ez a program, és mi annyira bonyolultak vagyunk” J Talán nem kellene bonyolítani. Talán ilyen egyszerű.
Boldog, szabad józanságot kívánok, remélem, találkozunk itt-ott, és megöleljük egymást!
Judit (53)
