A KÖVETKEZŐ 28 NAPOS FELÉPÜLÉSI PROGRAMUNK  KEZDÉSI IDŐPONTJA: 2024. NOVEMBER 16. SZOMBAT.

A BEKERÜLÉSHEZ SZÜKSÉGES ÁLLAPOTFELMÉRÉSEKET FOLYAMATOSAN VÉGEZZÜK. IDŐPONT EGYEZTETÉS TELEFONON: HÉTFŐ-PÉNTEK, 09:00-17:00 KÖZÖTT.

Sziasztok, Zsuzsa vagyok felépülő alkoholista!

V. Fazekas Zsuzsanna

Én gyerekként nem figyelgettem a saját családomat, nem láttam benne olyan dolgokat, ami ne lett volna normális. A családunkban az összes férfi ivott,  ami nekem teljesen normálisnak tűnt, hisz máshol is ezt láttam.

Amikor elkezdődött az iskola, eleinte nagyon szorgalmasan tanultam, viszont úgy éreztem, hogy ezt senki nem értékeli. Nem tudom mennyi idő telt el, kiépítettem magamban egy frusztrációt. Haragudtam a tanárra és a társaimra, akiket helyettem felszólítottak. Nagyon megsértődtem, dacos lettem. Egyre kevesebbet tanultam, pedig kitűnő tanuló szerettem volna lenni, de elment a kedvem az egésztől: minek törjem magam,  hisz úgyse engem kérdeznek, bennem csak a rosszat látja mindenki. Már 7-8 évesen azt gondoltam magamról, hogy kevesebb vagyok, mint mások és sosem tudok megfelelni. Mindig féltem tőle, hogy középszerű leszek, ezért kerestem magamnak egy olyan dolgot, amiben kitűnő tudtam lenni: ez a lázadás volt. Ötödik osztályos koromtól rászoktam a cigire, elkezdtem otthonról eljárni, ettől szabadnak és menőnek éreztem magam. Amikor 13 éves lettem, az unokatesóimmal mentünk megünnepelni a szülinapunkat. A fiúk hoztak piát is, rumpuncsot. Egy fél literes rumpuncs volt; igazából akkor ittam életemben először. Nem tudom, mennyit ittam meg belőle. A következő emlék, hogy fekszem valahol, nézem a mennyezetet: „Jézusom, hol vagyok? Jézusom, itthon vagyok! Ha bejön anyu, mit fogok mondani?!” Akkor már apu is úgy ivott, hogy én lenéztem érte, szégyelltem. Nem akartam olyan lenni, mint ő.  Azt találtam ki, hogy napszúrást kaptam. Ezt később sokszor hallottam anyámtól: ”mi van kislányom napszúrást kaptál?”  Abban a pillanatban elhatároztam, hogy én soha többet nem iszom, nem leszek olyan, mint az apám.

Az első munkahelyemet nagyon imádtam. Fiúk között dolgoztam, egy nagy- áruház barkács-osztályán. Behívtak az irodába koccintani, megittam két korty vörösbort, azt éreztem, hogy bele fogok halni. Az jutott eszembe: „mit szólnak ezek a férfiak, hogy én nem tudok inni?! Gyakorolnom kell,  itt nem maradhatok szégyenben”. Pontosan nem tudom, hogy mennyi idő alatt sikerült masszív alkoholistává válnom, de nem kellett hozzá hosszú idő, az tuti. Általában vodkát ittunk, mert annak nincs szaga. Én mindenkivel puszipajtás voltam, jópofa, együtt ittam bárkivel. Így szép lassan emelkedett föl a karrierem a munkába és persze az alkoholba is.

Jött egy új állás lehetőség, akkor nem ittam körülbelül három hónapig, amíg be nem indult az üzlet. Imádtam ezt a munkát is. Egy rövid ideig keveset ittam, aztán egyre többet, végül nagyon sokat. Aki délutános volt, – általában én voltam az – annak kellett hazavinni szatyorba a bevételt. Nagyon sok pénzről volt szó, és sokszor előfordult, hogy én nem emlékeztem reggel, hogyan értem haza. Ilyenkor a gyomrom összeugrott; „Édes jó Istenem, ha minden rendben van, kérlek, csak most az egyszer segíts, akkor soha többet nem iszom”. A fogadalmaimat mindig halálosan komolyan gondoltam, mégse tudtam betartani. Persze soha nem rúgtak ki munkahelyről az alkohol miatt. Azért nem, mert én mindig elmenekültem, még mielőtt kirúgtak volna.

’93-ban munkanélküli lettem. Akkor már férjnél voltam. És akkor szoktam rá az apu borára, pedig a bort mindig utáltam, másnapos voltam tőle. Megvetettem az alkoholista apámat, én nem gondoltam, hogy én is alkoholista vagyok. Mindig kitaláltam valami különbséget. Apu azért alkoholista, mert mindennap iszik, én nem. Amikor ez már nem volt jó kibúvó, azt mondtam magamnak, az az alkoholista, aki biciklivel takarózik az út szélén; amikor én is henteregtem a biciklivel verekedve az árokparton, akkor az lett az alkoholista,  akinek hiányzik a foga;  amikor én is kivertem a fogam, akkor az lett, aki nagyon büdös. Kérések következtek, könyörgések, szépen, csúnyán, én ígérgettem, fogadkoztam, de sose tudtam betartani, pedig akartam.

Voltam sokféle orvosnál, persze az alkohol fogyasztása sehol nem került szóba. Mindenféle kivizsgáláson jártam; egy-két hónapig csönd volt, majd újrakezdődött az egész kálvária. Közben lett új munkahelyem, ahol az elején megint nem ittam. Később megtalálták ott a boltban az üres vodkásüveget; akkor már számolgatták az üvegeket a polcon. Hozattak be szondát, megfújtam, majdnem szétdurrant, és én megmagyaráztam, hogy a szondával van a baj. Persze alig bírtam megállni a lábamon, kikeltem magamból, hogy én itt többet nem dolgozom, ezt a megalázást!

A következő munkahelyemre már úgy mentem, hogy most változtatok, ott nem fogok inni. Nem tudom meddig nem ittam, de egyszer csak azon kaptam magamat, hogy ott is iszom. Azt hittem, hogy senki nem látja, hogy iszom, és hogy be vagyok rúgva. Itt a főnököm az utolsó napon, mikor fölhívott telefonon, még bele se szóltam a telefonba, csak vettem egy levegőt, már tudta, hogy ittam. Akkor vett szondát, odajött, és megszondáztatott. Ordítottam, mint egy őrült, hogy mit képzel magáról, – a saját boltjában – és ott helyben felmondtam. Ez 2005-ben volt; ez volt az utolsó munkahelyem.

Mit fogok csinálni? Hogy lesz ezután? Egy „remek” ötlet jutott az eszembe: gyereket kell szülnöm! Hazajött a férjem, és elmondtam neki is, hogy gyereket akarok, hogy akkor majd minden más lesz. Te nem vagy normális, majd minden nap be vagy rúgva, így nem lehet gyereket vállalni – mondta, menjél el orvoshoz, kérj segítséget. Akkor életemben először úgy mentem el egy pszichiáterhez, hogy elmondtam, hogy problémám van az alkohollal. Azt mondta, egyetlenegy megoldás van, egy gyógyszer; hogyha elkezdem szedni és iszok rá, akkor bele is lehet halni. Mondtam, hogy nem érdekel engem semmi se, csak már ez ne legyen. És akkor felírta ezt a gyógyszert, amit elkezdtem szedni, de nagyon hiányzott a pia. Amikor először ráittam, tényleg majdnem meghaltam, őrülten dobogott a szívem, jött a vörösség, vert a víz, remegtem. Abbahagytam a gyógyszerszedést és folytattam az ivást. Ez hamar kiderült, vissza kellett sunnyognom a pszichiáterhez, újra felírta a gyógyszert. Egy évig szedtem. A pszichiáter ezután gyógyultnak nyilvánított. Nagyon boldogok voltunk. Neki is álltunk a baba projektnek, de sokáig nem jött össze. Nőgyógyászhoz jártam, mindenféle vizsgálatra, a férjemet is vizsgálgatták. Az első beültetés viszont sikerült; az első pillanattól fogva tudtam, hogy kismama vagyok.

Imádtam az egészet, ennél boldogabb időszak nem volt az életemben. 2008-ban született a kislányunk, egészséges, gyönyörű, császárral jött világra. Hazavittük, már a második éjszakát átaludta. Nyolc hónap telt el így, boldogok voltunk. Mindenünk megvolt. Egészséges, gyönyörű kislányom, kedves férjem, aki támogatott. Volt egy szép kutyám, családi ház, anyagilag sem volt gondunk. 7 vagy 8 hónapos volt a kislányom, kinyitottam otthon a hűtőszekrényt, és valami megdöccent a hűtőajtóban, egy bontott üveg bor volt, vörösbor, és én azt valami miatt meghúztam, megkönnyebbülést éreztem. Figyeltem a többieket, nem vették észre, nincs következmény. Megint ittam, újra és újra. Elfogyott a bor, mentünk a kislányommal a boltba, ott eszembe jutott és vettem másikat. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már naponta többször megyünk a boltba.

Volt egy eset, amire tűélesen emlékszem. Férjem jött haza, még most is látom az arcát, rám nézett, azzal a nézéssel, ahogy a hozzátartozók néznek, és ennyit kérdezett: „ittál”? „Méghogy én?!” – és ráborítottam mindent; hogy te mit gondolsz, hogy mered ezt feltételezni, mikor itt van ez a kisgyerek, hogy én ilyen felelőtlen vagyok, hogy én iszom?! Azt ordítottam rá, amit én saját magamról gondoltam. És onnantól fogva persze nem tudtam leállni. Nem akartam inni, de nem bírtam elviselni magamat józanul, annyira nullának és üresnek éreztem magam. 2010 nyár elején a férjem azt mondta, hogy ha nem csinálok valamit magammal, akkor itt fog hagyni és a gyereket is viszi, keressek valami segítséget, mert ő már nem tud semmit tenni. Ez nagyon fájt, és akkor bekapcsoltam a laptopot, beírtam, hogy alkoholprobléma, és a gép kiadott egy weboldalt. Elkezdtem olvasni az érintetteknek szóló részt, ahol olyanokat olvastam, ami nagyon nem tetszett. Na, gondoltam, ekkora probléma azért nincs, majd én megoldom. Kikapcsoltam a gépet, gondoltam én ilyen hülyék közé nem megyek az biztos. Sikerült úgy megoldanom ezt az egészet egyedül, ahogy addig is: vagyis sehogy.

Egyre szarabbul éreztem magam. Állandóan veszekedtünk. Egy nap készültem otthonról elmenni, a férjem akkor is mondta, hogy nem kéne, de én ezen is csak megsértődtem. Otthon hagytam az akkor már kétéves kislányomat és elmentem kocsmázni egy haverommal. Folyamatosan csörgött a telefonom, eleinte a férjem hívogatott, aztán felváltva a férjem meg anyukám, barátnőim, órákon keresztül, én meg nem vettem föl. A következő emlék, ugyanaz, mint az első berúgásomnál, fölébredtem, nézem, hol vagyok? Mi történt? Mit fogok mondani? De itt nem volt már szükség szavakra; oldalra néztem, és ott állt a kétéves gyerekem mellettem. Ahogy nézett, na az keményen belevésődött… csak annyit kérdezett: anya beteg vagy? A férjem annyit mondott, ez volt az utolsó, el fogunk hagyni. Akkor megéreztem, ez most már komoly, innen már nincs vissza. A telefonszám még meg volt, a nyár elején kiírtam. A férjem már nem is nem szólt hozzám, csak anyu kérdezte mindig, kislányom, fölhívtad már azt a számot?

Nem hívtam. Nem mertem, féltem, igazából mindentől. Hogy nem ihatok többet, hogy kiderül, a Zsuzsa alkoholista. Végül mégis felhívtam. Másnap fél órával a kezdés előtt ott voltam, jó messze álltam meg, néztem, hogy kik mennek oda, mert ugye ők alkoholisták, én meg nem vagyok az, mert nem vagyok büdös. Elképzeltem egy sötét termet, cigifüst, alkoholgőz, hányásukban hentergő emberek, ilyenek az alkoholisták, és most nekem oda be kellene mennem, nekem, akin még csak nem is látszik, hogy iszom. Bementem és egy jóképű, rendezett, vidám férfi fogadott engem, azt mondta: „jó helyen vagy”. Erre én: „lehet, hogy neked jó, de nekem egyáltalán nem az”. Na, mindegy, leültem, és nekem attól a naptól kezdve, 2010.11.13. óta nem kellett innom.

Azóta vagyok alkoholista, amióta nem iszom. Nagyon sok minden történt az elmúlt években velem, mint mindenki mással, jó is, rossz is. Sorsazonos közösségbe járva, az ott tanultakat alkalmazva eddig minden helyzetre volt megfelelő megoldásom, amire nem kellett alkoholt innom. Hálás vagyok, hogy az életem józan és derűs. 😊