A KÖVETKEZŐ 28 NAPOS FELÉPÜLÉSI PROGRAMUNK KEZDÉSI IDŐPONTJA: 2024. ÁPRILIS 27. SZOMBAT. A BEKERÜLÉSHEZ SZÜKSÉGES ÁLLAPOTFELMÉRÉSEKET FOLYAMATOSAN VÉGEZZÜK. IDŐPONT EGYEZTETÉS TELEFONON: HÉTFŐ-PÉNTEK, 09:00-17:00 KÖZÖTT.

Sziasztok, Zolinak hívnak, és alkoholista vagyok!

Tóth Zoltán

Talán azzal kezdeném, amit „otthonról hoztam”, illetve, amit a családi legendáriumból tudok. Az anyai nagyapám katonatiszt volt, szintén alkoholista. Mivel mindig volt valami következménye az ivászatának, gyakran áthelyezték. Összesen tizenhat különböző állomáshelyre költözött vele az egész család. Folytathatom a sort édesapámmal, aki 1984-ig, tehát az én 11 éves koromig folyamatosan ivott. A kisgyermekkoromat teljes egészében a végig kísérte az alkohol. Édesanyámmal soha nem tudtuk egyrészt, hogy mikor fog hazaérni, másrészt, hogy milyen állapotban. De azt sem, hogy lesz-e pénzünk abban a hónapban, mert sokszor már a hazafele úton elverte a teljes fizetését. Ilyenkor anyám kérdésére apám mindig csak annyit válaszolt, hogy „saram” volt.

Mindeközben Budán laktunk, és én egy budai elit általános iskolába jártam, gyárigazgatók meg az akkori társadalmi elit gyerekeivel együtt. Nekik megfizették a külön tanárokat, nekem nem. Tehát az én hármasom vagy négyesem adott tantárgyból, számomra iszonyatos szégyen volt. A megfelelési kényszerem is innen eredeztethető. Ellenben nagyon ügyes kezű srác voltam, és szerettem fúrni-faragni, kalapálni, bármi ilyesmit csinálni. Persze én voltam az egyedüli ebben az osztályban, aki szakközépiskolába ment továbbtanulni.

Az eredeti szakmám ügyviteltechnikai műszerész. Ez viszonylag friss szakma volt akkor. Csupa fiú osztályba jártam, gyorsan kialakultak a klikkek, korán elkezdtünk hétvégenként szórakozni járni. Akkor kerültem kapcsolatba az alkohollal is. Az Éva vermuttal kezdtem. Ez 60 forintba került, így még maradt 40 forintom arra, hogy be tudjak menni valamilyen szórakozóhelyre. Fantasztikus volt, oldotta a gátlásaimat. Így teltek a középiskolás évek.

Érettségi után hamar meg is kaptam az első komolyabb jelzést, hogy gondom van az alkohollal. Egy kisszövetkezethez jelentkeztem állásinterjúra. Az lett volna a munka, hogy nyelvi laborokat telepítünk egy-egy vidéki városban. Én úgy gondoltam, hogy végre eljöhetek otthonról, új környezet, enyém a világ, ráadásul még munkát is fogok kapni! Szállodában aludtunk. A szüleimmel sose voltunk szállodában. A vacsorához kaptunk egy pohár bort, de nekem több kellett. Bementem a városba inni. Másnap megcsináltuk a munkát, és hazamentünk. Majd jött a kiértékelés: ügyesen dolgoztam, csak egy kicsit sokat iszom…

Később hivatásos katona lettem. Munka után hazafelé, mindig valaki fizetett egy kört. Még nem voltam harmincéves. A feleségemmel már jegyben jártunk ’92 és ’97 között, de még külön éltünk. Az alkohol viszont már folyamatosan jelen volt az életemben, csak azért nem kaptam tőle visszajelzést, mert amit akartam, azt el tudtam titkolni. Ha éppen úgy volt, hogy nagyon gáz volt a helyzet, akkor nem is hazamentem, hanem vissza a kaszárnyába a saját irodámba – aludni.

2003-ban született meg az első gyerekem. Eddigre már gépszíjas módon ittam. Voltak nagyon csúnya hétvégék, valahogy békülés (hiszen itt a gyerek), kicsit összeszedtem magam. Sokat ittam, de a környezet nem jelzett még elég komolyan. Nem sokkal később belépett az életembe a napi szintű ivás. Elkezdtem már nappal is inni. Közben végeztem egyetemeket, főiskolákat. A jogi egyetemről konkrétan azért ittam ki magamat, mert 6-8 sörrel már nem lehet napközben tanulni. Itt már az óvónők is jeleztek, hogy érezni rajtam az italszagot, amikor megyek a gyerekért. Nagyon hosszú időszak telt el így, és a közvetlen környezet már valóban folyamatosan jelzett. Csak a munkahely nem, mert oda még igyekeztem józanul menni és tényleg 110 százalékot teljesíteni. Elég problémás ivó voltam, a bűntudatomat tárgyakon vezettem le. Kétszer kellett konyhaszekrényt cserélni emiatt, és rengeteg félelmet keltettem a gyerekekben is. De ha éppen nem törtem zúztam, akkor a szimpla üvöltözésem is elég volt ahhoz, hogy megutáljanak, hogy féljenek tőlem. Lassan összezárt ellenem az egész család, kirekesztett lettem – ami teljesen normális viselkedés egy ilyen helyzetben. Persze jöttek újabb fogadalomtételek, egyre sűrűbben és egyre keményebb fogadalomtételek, amelyeket soha nem tudtam betartani. Leszokási kísérletem, hogy egész őszinte legyek, nem volt, mert nem akartam leszokni. Számtalanszor megígértem bármit, csak hagyjanak már végre békén inni. Sose sikerült abbahagynom az ivást.

A feleségemmel egyre keményebbek voltak a párkapcsolati konfliktusaink. A gyerekek nőttek. Egyre nehezebben viselt el az egész család. A legnagyobb fiam már pontosan látta, hogy délutánra rendszeresen elveszítem magam felett a kontrollt, pedig ott a másik két testvére, akikről gondoskodni kell, és ott az édesanyjuk, aki ekkor már teljesen kétségbe volt esve miattam. Ő volt az első, aki odatette nekem, hogy nem vagy az apám, és leköpött.

Ekkoriban történtént, hogy a munkám miatt három napot külföldön kellett töltenem, és amikor hazajöttem, megígértem a kislányomnak, hogy elmegyek érte délután az iskolába. Akkor már csak rövidet ittam, sört nem is vettem a napi adagomhoz. Kocsival elmentem az iskolába a gyerekért, és hazafelé lesodortam egy álló autó tükrét. A mögöttem lévő autós a házunkig követett, mert látta, hogy nem álltam meg. Otthon észrevettem, hogy az autóm össze van törve, de sajnos nem emlékeztem a történtekre. Leparkoltam a ház előtt. Negyven perc múlva jött négy rendőrautó. A rendőrök persze kérdezték, hogy fogyasztottam-e alkoholt? És persze, fogyasztottam alkoholt, mert még a nyári konyhán volt a készletemből.

Másnap azonnali hatállyal leszereltek, és én valójában megkönnyebbültem ettől.

Viszonylag gyorsan kaptam állást. Az igazi mélyrepülés a következő nyolc hónapban kezdődött, merthogy tömegközlekedéssel jártam dolgozni. Ekkor már minden reggel megfogadtam, hogy nem fogok inni. Viszont dohányzom, ezért mindig bementem az első dohányboltba megvenni cigarettámat – és mindig megvettem hozzá a vodkát is. A villamos út tőlünk a következő átszállásig 30 perc. Eközben nekem háromszor kellett leszállnom egy-egy dohányboltban, és a harmadiknál már nagyon fel is voltam háborodva, hogy sokkal drágábban adták ugyanazt a vodkát, amit a másik kettőnél még olcsóbban meg tudtam venni. A munkahelyemen értékesítésben dolgoztam, ügyfelekkel voltam, de senki nem mondta, hogy érezné az ital szagot. Még ha tudták is, akkor is jófejségből, szeretetből vagy szánalomból (ez a három jut eszembe hirtelenjében), nem szóltak. És persze hazafelé menet is ugyanannyiszor megálltam… így a nap végére közel 1 liter vodka volt bennem.

Ekkor a feleségem tanácsára már jártam egy pszichológushoz is. Hozzá is úgy mentem, hogy előtte ittam. És ő sem jelezte, hogy ez probléma lenne! Nyilvánvalóan arról beszéltünk, amiről én akartam, de érdemi változás nem történt. És itt tettem fel a kezem, hogy kérjünk valakitől hatásos segítséget, mert ezt már én sem bírom, én már mindenhol iszom.

Ekkor találta meg a feleségem az interneten a Családi Felépülési Központot, ő vette fel a központ vezetőjével a kapcsolatot. Bekerültem az állapotfelmérésre, és úgy tűnt, részt vehetek a rehabilitáción. Az volt a feltétel, hogy a beköltözést megelőzően nem fogyaszthatok alkoholt. Viszont szegény feleségem nem tudta megmondani a konkrét programot, hogy mi fog engem várni a terápián, hogy mi fog ott történni. Én ezen annyira fölhúztam magamat, hogy elmentem berúgni. Mondtam, hogy jó, oké, elmegyek a terápiára, de ezt még akkor is megiszom! A bejárati ajtónknak van egy 40 centis oldalpanele; azt kifele menet térddel még be is rúgtam tehetetlenségemben, mivel nekem tudnom kell a terápia programját!

Azóta volt nálunk lakásfelújítás, teljes korszerűsítés-átalakítás, de az a törött panel nem lett kicserélve azóta sem! Minden nap elmegyek mellette, emlékeztetve magamat arra, miben voltam, és hogy én abba az állapotba soha többé nem szeretnék visszamenni. Így kerültem én gyakorlatilag ide a felépülési házba, és így kezdődhetett meg a felépülésem. Itt találkoztam aztán a Felépülési Központ stábjával, magával a közösséggel, ahol azóta is józanodom. A reményvesztettségből itt kaptam egy kis reményt, de nagy félelmekkel mentem még ki a terápia végén. A három gyerekem egyszer sem láttam közben és ők sem tudták, hogy mi van velem. Gyakorlatilag egy ajtót berúgó részeg állat ment el huszonnyolc napra valahova, fogalmuk nem volt, hogy ki fog onnan visszajönni. És én az első otthon töltött nap délutánján már gyűlésre mentem, mert nem tudtam, fogalmam nem volt, mi lesz most az életemmel. Az a munka, amit csináltam pocsék volt, az életem pocsék volt, a párkapcsolatom pocsék volt, a gyerekekkel való kapcsolatom pocsék volt. Az egyetlen biztos pont az volt, hogy legalább van itt valami közösség, ahonnan biztos, hogy nem dobnak ki, ha elmondom, hogy a Zoli vagyok, és alkoholista.