Göbölös Gábor
addiktológiai konzultáns, buddhista tanító, felépülő alkoholista
Ma ugyanabban a házban segítek másoknak, ahol 2018 májusában megkaptam a felépülés üzenetét.
Göbölös Gábor, addiktológiai konzultáns, buddhista tanító, felépülő alkoholista
Furcsán hangozhat, ha nem ismered ezt a világot, de pont ez benne a lényeg: aki átment az alkoholizmus poklán, és onnan vissza is talált, az tudja igazán, mi zajlik benned.
Sajátélményű segítőként dolgozom a 28 napos programban, és közben addiktológiai konzultánsnak tanulok.
Tartalomjegyzék
„Soha nem leszek olyan, mint ő” – egy gyerekkor az alkohol árnyékában
Az alkohollal kapcsolatos élményeim a kisgyermekkoromig nyúlnak vissza.
Amióta az eszemet tudom, jelen volt az életemben az alkohol édesapám alkoholizmusa miatt, és állandó bizonytalanság, feszültségérzet lengte körül a hétköznapjaimat.
Szorongó, visszahúzódó, nagyon félénk kisgyerek voltam, és sokszor féltem hazamenni az iskolából, mert nem tudtam, mi vár otthon.
Az elveszett gyermek szerepében éltem, egyedüli gyerekként a háttérben: tanultam, igyekeztem jó lenni, de közben már akkor is menekültem a valóságtól.
Ábrándozó, magamnak való gyerek voltam, nem nagyon kerestem a korombeliek társaságát.
Ahogy nagyobb lettem, összeraktam, hogy ez a feszültség apám ivásához köthető, és akkor eldöntöttem, hogy én biztos soha nem leszek olyan, mint ő.
Az első pohár tizennégy évesen
Az általános iskola vége felé ez a zárkózottság kezdett oldódni bennem, és ekkorra tehető az első alkoholos élményem is, tizennégy évesen, egy osztálykirándulás alkalmával.
Utólag már látom, hogy elsősorban a megfelelési kényszer vezetett: azok közé akartam tartozni, akiket menőnek tartottam, mert nagyon önbizalomhiányos és félénk voltam.
Középiskolában, másodikosként egy táborban történt a következő alkalom, és ekkor éreztem meg, hogy az ital valamennyire felszabadít.
Katartikus élményt ugyan nem nyújtott, de könnyebben tudtam elviselni önmagamat, oldottabb lettem tőle.
Apám halála és az első kontrollvesztés
Édesapám alkoholizmusát végigkísértem egészen tizenhat éves koromig, az ő ötvenegy éves korában bekövetkezett haláláig.
Pont ebben az időszakban kezdődtek a gimis házibulik, ahol már célom volt, hogy önfeledtebben, lazábban érezzem magam.
Itt jött szinte rögtön az egyik első kontrollvesztésem, amikor a buli egy részére egyáltalán nem emlékezve nem tudtam, mit mondtam vagy mit csináltam, de azt gondoltam, ez így van rendjén, hiszen mindenki így iszik.
Nem volt gyakori, hogy szórakozni jártam, de amikor igen, tudtam, hogy nem egy-két pohárnál fogok megállni, és valahol büszkeség is volt bennem, hogy jobban bírom az italt, mint a társaim.
Nem tűnt fel, hogy ennek talán köze van apám alkoholizmusához, hiszen a korosztályomban mindenki ivott.
Amikor a nyugtató lett az első komoly szerhasználatom
Érettségi után, tizennyolc évesen volt egy szerelmi csalódásom, aminek a fájdalmát nagyon nehezen viseltem el.
Annyira rosszul voltam, hogy segítséget kértem: elmentem egy pszichiáterhez, aki megerősített abban, hogy depressziós vagyok, és kedélyjavítót, nyugtatót írt fel.
Ma már látom, hogy nem a diagnózis volt a gond, hanem az, hogy semmilyen eszközöm nem volt az érzéseim kezelésére.
A felírt gyógyszert nem úgy szedtem, ahogy elő volt írva, hanem nagyobb dózisban, naponta kétszer is, hogy elnyomjam az érzéseket, amikkel gyerekkorom óta nem tudtam mit kezdeni.
Egy-két hét alatt a napjaim abból álltak, hogy aludtam, vagy gyógyszerrel kiütöttem magam, mígnem az egyik hajnalon a szokásos mennyiség már nem nyugtatott, hanem feszültté tett, és remegést éreztem.
Akkor döbbentem rá a szekrénybe dobált üres gyógyszeres levelekre nézve, hogy mit is művelek.
Megijedtem, és elmondtam az orvosnak, hogy nem szeretnék gyógyszert szedni, ami sikerült is, bár pár hétig valódi elvonási tüneteket éltem át: remegést, nyugtalanságot, agitációt.
Látszólag elindult az életem
Egy kétéves szakképzésbe kétszer is belevágtam, és mindkétszer félbehagytam: először a gyógyszerszedés miatt, másodszor azért, mert nem láttam benne értelmet, és nem tudtam, mit kezdjek magammal.
Később úgy tűnt, hogy végre egyenesbe jövök: egy-két év elteltével kezdett körvonalazódni, hogy olyan munkát keressek, ahol stabilan tudok dolgozni, és ebben segítséget is kaptam.
Ezzel egy időben lett egy kapcsolatom is, ami nehéz alapokon indult, de nagy reményekkel.
Úgy szoktam mondani, hogy látszólag elindult az életem: lett munkám, párkapcsolatom, vágyaim, céljaim.
De később a párkapcsolatomban, majd a munkahelyemen is egyre nagyobb nehézségekbe ütköztem, és folyamatosan azt éreztem, hogy ez az én felelősségem, nekem kell megoldanom.
Visszatekintve tizennégy-tizenöt évet töltöttem el megrekedve ebben a helyzetben, tele félelemmel, szorongással, megfelelési kényszerrel.
Tudtam, éreztem, hogy a megoldás a kilépés lenne, de erre képtelen voltam: se megoldani, se kilépni, se változtatni nem tudtam.
„Ma még jól berúgok, de holnaptól minden rendben lesz”
Ebben az egyre növekvő stresszhelyzetben fokozatosan visszakúszott az életembe az alkohol, mert egyszerűen úgy éreztem, szükségem van a feszültségoldásra.
Különböző fázisokon mentem keresztül: volt, hogy csak esténként vagy a hétvégéken, máskor meg kizárólag hétköznapokon ittam.
Egyre többször nyúltam tömény alkoholhoz is, azzal a hamis ígérettel, hogy ha ma még jól be is rúgok, holnaptól minden rendben lesz.
Eközben a szociális életem beszűkült, és ez egyre inkább azt jelentette, hogy otthon, egyedül ittam.
Amikor az ivás formát váltott: a periodikus évek
Élesen nem tudom elkülöníteni ezeknek az időszakoknak a határait, de harmincéves koromra kialakult bennem egyfajta gépszíjas ivás, hosszabb-rövidebb szünetekkel.
Ahogy telt az idő, ezek a szünetek a hónapokból egyre inkább hetekké váltak.
Harmincéves koromban elkezdtem újra sportolni is, de ezt is függő módon csináltam, túlerőltettem magam: ez egy időre kompenzálta az alkoholfogyasztást, aztán a kettő kiegyenlítette egymást.
Új barátaim lettek, akikkel bulizni jártam, és mivel az életemet nem tudtam elviselni, az ilyen alkalmak számomra a feszültségoldást jelentették.
A következmények, amiket már nem lehetett eltitkolni
Egyre súlyosabbak lettek az alkoholizmusom következményei.
Volt, hogy egy italozás után másnap nem tudtam bemenni a céges feladataimat ellátni, és be kellett telefonálnom, hazudva az okokról.
Az is előfordult, hogy bár a munkahelyemen megjelentem, az állapotom miatt haza kellett küldeniük – pontosabban egy kollégának kellett hazakísérnie.
A munkatársaim sokáig kitartottak mellettem, mert egyébként jó munkaerőnek bizonyultam, bár nem mondtam el, mi a problémám.
Sajnos az sem volt példa nélküli, hogy a barátaimnak taxiba kellett tenniük, mert már addigra kiütöttem magam, hogy elindultunk volna szórakozni.
A kapcsolatomban is egyre súlyosabb problémákat okozott az alkohol: tönkretett karácsonyokat, betartatlan ígéreteket és állandó feszültséget.
Ezek szégyent és bűntudatot okoztak, amit egy-egy ivássorozat után józanodva nem bírtam elviselni, és a válasz mindig az volt, hogy újra innom kellett.
Fizikailag is megjelentek már az elvonási tünetek, és volt, hogy emiatt már reggel is innom kellett.
A kontroll illúziója
Ekkor már éreztem, hogy nincs rendben, ahogy iszom, és különböző megoldásokkal próbálkoztam.
Az összejövetelek során számolni kezdtem, hogy mennyit iszom.
Olyan elhatározásaim is voltak, hogy két hétig vagy egy hónapig nem nyúlok alkoholhoz.
Egy hónapig még tudtam ezt tartani, de amikor nagyobb célt tűztem ki – például fél évet –, az már nem sikerült.
Ráadásul az egy hónapos szünetek után meggyőztem magam, hogy nincs is akkora baj – ennek pedig általában súlyos lerészegedés lett a vége.
Éveken keresztül kergettem a kontrollnak ezt az illúzióját, és meg is tudtam magyarázni magamnak, miért kell innom: azért, mert nem tudom elviselni az életemet és képtelen vagyok változtatni rajta.
Fel sem tűnt, hogy talán fordítva igaz: hogy azért nem tudok változtatni ezeken a helyzeteken, mert iszom.
A pillanat, amikor kívülről láttam magam
Az utolsó két-három évben egyre gyakoribbá vált, hogy nem tudtam bemenni a munkahelyemre, sőt be sem tudtam telefonálni, és komoly egészségügyi következményei is lettek az ivásnak.
Megfogalmaztam magamnak, hogy alkoholproblémám van, de nem mertem kimondani, hogy alkoholista vagyok: úgy éreztem, nem lehetek az, hiszen van munkahelyem, kapcsolatom, és az édesanyám is mellettem áll.
Óriási tagadásban voltam, miközben éreztem, hogy nagy a baj.
Aztán jött egy nagy pofon: rájöttem, hogy nemcsak azt nem tudom kontrollálni, mennyit iszom, de már arra sem vagyok képes, hogy egy ideig egyáltalán ne nyúljak a pohárhoz.
Akár rossz, akár jó kedvem volt, be kellett mennem a boltba italt venni, és nem volt opció, hogy csak a felét igyam meg.
Ha elkezdtem inni, nem volt kontroll, gyakorlatilag ájulásig jutottam.
Aztán egyszer egy hajnalon mintha kívülről láttam volna magamat: pontosan olyan voltam, mint az édesapám, ahogy gyerekként részegen feküdni láttam.
Nem értettem, hogyan történhetett meg ez újra és újra, mert őszintén nem akartam inni, mégis újra innom kellett.
A segítségkérés útvesztője
Voltak próbálkozásaim a segítségkérésre, de akkor még hiányzott az őszinteség a részemről: többször jártam pszichiáternél, de pszichés problémákra, szorongásra, idegi kimerültségre hivatkoztam, nem a valódi okot neveztem meg.
Amikor végre annyit ki tudtam mondani, hogy bulizás után másnap újra inni akarok – itt már félig-meddig őszinte voltam, de még mindig nem mondtam ki, hogy alkoholproblémám van –, a felajánlott megoldás egy nyugtató volt, amit akkor vegyek be, ha úgy érzem, innom kell.
Ez felgyorsította a mélypontom felé vezető utat, mert egyre gyakrabban próbáltam nyugtatóval kompenzálni a másnaposságot, és ezek sokszor összecsúsztak az ivással.
Az utolsó orvosi segítségkérésemkor már kimondtam, hogy alkoholproblémám van, de ismét gyógyszer volt a felkínált megoldás, és ez sem működött.
2018 májusában jutottam el oda, hogy feltettem a kezem: mindegy, mi történik, csak valami történjen.
Az édesanyám találta ezt a terápiát, és elfogadtam ezt a segítséget, ami életem legjobb döntésének bizonyult.
Azóta nem kellett alkoholt innom, és a felépülés útjára léptem.
Miért ugyanitt dolgozom ma is
Nálunk azt valljuk, hogy a hatékony segítéshez két evezőlapát kell: az egyik a saját, megélt tapasztalat, a másik a szakmai tudás.
Én ma is ugyanannak a közösségnek a tagja vagyok, ahol 2018-ban a saját felépülésem elindult, csak most sajátélményű segítőként veszek részt a 28 napos programban, amely a Minnesota-modellre épül.
Ez a kettősség, a saját élmény és a tanulás, adja azt, amivel itt tudok lenni melletted.
Üzenetem Neked
Ha számolod a poharakat, alkoholmentes heteket vagy hónapokat tűzöl ki magad elé, mégis újra és újra ugyanoda jutsz vissza, pontosan tudom, milyen érzés.
És én is nyugtattam magam azzal, hogy nem lehetek alkoholista, hiszen van munkám, kapcsolatom, ezért nem vagyok olyan, mint akiket korábban alkoholistának képzeltem.
Sokáig ezek a gondolatok tartottak távol attól, hogy segítséget kérjek.
Pedig nem kellett egyedül végigmennem ezen az úton – és neked sem kell.
