A KÖVETKEZŐ 28 NAPOS FELÉPÜLÉSI PROGRAMUNK KEZDÉSI IDŐPONTJA: 2021. SZEPTEMBER 17. PÉNTEK. A BEKERÜLÉSHEZ SZÜKSÉGES ÁLLAPOTFELMÉRÉSEKET FOLYAMATOSAN VÉGEZZÜK. IDŐPONT EGYEZTETÉS TELEFONON: HÉTFŐ-PÉNTEK, 08:00-18:00 KÖZÖTT.

„38 évesen ugyanúgy álltam, mint 16 évesen; működő megoldások nélkül – csak már a pálya másik végén.”

„Sosem voltam szociális ivó. (Ezt csak azóta tudom, hogy nem iszom alkoholt.) Született alkoholista vagyok. Amikor ezzel először szembesítettek, kifejezetten sértőnek találtam. Nem úgy történt, hogy hosszú évek alatt a szociális italozásból szépen lassan belecsúsztam az alkoholbetegségbe, hanem függő személyiséggel az egyik első találkozásom az alkohollal rögtön berúgással végződött. Ott álltam 16 évesen, működő megoldások nélkül azokkal a problémákkal szemben, amelyekkel minden fiatalember találkozik, tele frusztrációval, belső feszültségekkel. Csak arra vártam, hogy történjen már valami. Ez a valami az első három deci bor volt.

Sokáig úgy éreztem, hogy nincs velem semmi baj, mindössze ennyi hiányzik a személyiségemből. Aztán persze a mennyiség már az első alkalommal is többre sikerült (mert ha két pohártól jobban érzem magam, akkor négytől kétszer annyira jól fogom), és a berúgást követő szégyenérzet miatt már az első alkalommal megfogadtam, hogy soha többet nem iszom alkoholt. Az óvatosságomra ráerősített édesapám betegsége, aki 64 éves korában alkoholizmusban halt meg. Halálakor én 25 éves voltam és meg voltam róla győződve, hogy a családunk szétszakadása az ő hibája, és hogy ezt a hibát én biztosan nem fogom elkövetni. Pedig ekkor már ugyanolyan mintázattal ittam, mint ő, és ugyanazon a vonaton ültem, amely őt a halálig vitte. Hálás vagyok azért, hogy nekem sikerült időben leszállni róla. Emlékszem egy esetre, amikor nála voltam és töltöttem a borából, megittam, és közben őt sajnáltam, hogy hogyan juthat el valaki odáig, hogy mindent elveszít…

Aztán én is sok mindent elveszítettem. A legfájóbb ezek közül két komoly párkapcsolat, és három kitűnő munkahely nagyszerű főnökökkel és fantasztikus kollégákkal. A jogosítványom számomra is érthetetlen módon mindvégig megmaradt. Egyszer egy jószemű orvos más egészségügyi problémával kapcsolatban a leleteimet nézve megkérdezte tőlem: »Van magának jogosítványa?« – »Van doktor úr.« – »És miért van?« Ezen akkor nagyon megsértődtem. Ez a kérdés sehogy sem fért bele abba a képbe, amit akkor még magamról gondoltam. A jogosítványt korán megszereznem 17 éves koromban. Sohasem gondoltam, hogy az ittas vezetés menő, vagy laza dolog lenne, már ekkor is pontosan tisztában voltam vele, hogy bármi történik is vezetés közben, mindegy, hogy én vagyok a hibás, vagy nem, ha alkohol van a szervezetemben, baj esetén végem van. A kilencvenes évek második feléről beszélünk, minden hétvégén lehetett hallani a hírekben az úgynevezett diszkóbalesetekről, hogy az adott pénteken-szombaton hány baleset történt, és hány fiatal halt meg. Ez kezdetben vissza is tartott attól, hogy ittasan üljek a volánhoz. Amikor a buliban én voltam a sofőr ekkor még meg tudtam állni, hogy ne igyak. Igaz, nem is éreztem jól magam ezekben a bulikban, alig vártam, hogy vége legyen, és hogy mehessünk már haza. Aztán ahogy az alkoholfogyasztás gyakorisága nőtt, tehát amikor már nemcsak a hétvégi bulikban, hanem hétközben is rendszeresen ittam, elkezdődött egy alkudozás saját magammal, hogy mi fér bele és mi nem. Először csak a hétvégi telken, csak földúton, csak a kertek alatt, csak a városban, aztán már külföldön is. Önbecsapás azzal kapcsolatban, hogy »már biztosan kiment«, »nem biztos, hogy kiment«, »biztos, hogy nem ment ki, de jól vagyok, megy ez nekem így is, nem lesz baj«. Aztán a »nem lesz baj« érzés, fokozatosan átment abba, hogy »ebből egyszer biztosan nagy baj lesz, nem lehet ezt büntetlenül sokáig csinálni«. Aztán jött az önfelmentő gondolat, hogy »egyszer biztosan baj lesz, de nem ma«. Ezt ma még megúszom.

Az elejétől fogva minden egyes ittas vezetést komoly bűntudat, lelkiismeret-furdalás és fogadkozás követett, hogy ez volt az utolsó. A következő alkalommal nem értettem, hogy hogyan fordulhatott elő ez megint. Hiszen az élet minden egyéb területén, amit elhatároztam, eldöntöttem, ahhoz sikerült is tartani magam. De nem így az alkohollal kapcsolatban. Esetemben bő 20 éves alkoholkarrierről beszélünk. Az első 10 évben az önfelmentést megkönnyítette az, hogy egy-egy ittas vezetés között akár fél év is eltelt, amelyeket egyedi esetként kezeltem. A fenébe nem jó ez így, leközelebb ilyen nem fordulhat elő. Nem ismertem fel, hogy ezek az esetek ugyanazon folyamat részei voltak. A második tíz év sikertelen kontrollkísérletek sokasága volt. Többek között vásároltam az internetről egy digitális alkoholszondát, kikísérleteztem, hogy este meddig és mennyit ihatok ahhoz, hogy reggel a szonda nullát mutasson. De ez sem akadályozott meg abban, hogy amikor egy üveggel engedtem meg magamnak este, kinyíljon a második, vagy a harmadik üveg is. És amikor már az is előfordult, hogy a másnaposságtól a garázsból sem tudtam kiállni az autóval, akkor reggel is innom kellett, (»józanra inni magam«), hogy valamelyest biztonsággal tudjak közlekedni. A félelem csak az első kortyig tartott, utána már mindegy volt. A 20 év alatt az utolsó alkalmat leszámítva egyetlen koccanásom volt (senki nem sérült meg, az én autóm egy kicsit, a másik autó semennyire, nem kellett rendőrt hívni). Akkor nem volt bennem alkohol, de másnapos voltam. Egyetlen egyszer futottam bele szondáztatásba (nem digitális szonda volt), a rendőr miután visszakérdezett, hogy biztosan nem fogyasztottam-e alkoholt, tovább engedett, pedig pár órával előtte fogyasztottam, igaz nem sokat. A többi közúti ellenőrzést, szondáztatást megúsztam, hiszen többnyire azért józanul vezettem.

Amikor az ittas vezetések sűrűsödtek, már tudtam, hogy baj van. Már magammal sem tudtam elhitetni, hogy nincs gond, hogy mindenki ezt csinálja. Tehetetlenül álltam az újabb és újabb alkalmakat követően. Kezdtem érezni, hogy segítségre lenne szükségem. A kezdeti »nincs itt semmi gond«-ból »gond« lett. A kezdeti »majd én megoldom«-ból »tehetetlen vagyok« lett. Megfogalmazódott bennem, hogy »segítsen valaki«. De ekkor még voltak feltételeim. Úgy segítsen valaki, ahogy én gondolom. (Tehát még egyszer a fokozatok: nincs baj – baj van, de megoldom – baj van és nem tudom megoldani – segítsetek, de úgy, ahogy én akarom.) Ez valójában azt jelenti, segítsetek abban, hogy szociálisan tudjak inni. Csakhogy amint azt a bevezetőben is említettem, én sosem tudtam szociálisan inni. Jó, akkor segítsetek abban, hogy az italozásomnak ne legyenek következményei. Abban segítsetek, hogy az alkoholtól se kelljen megválnom, és baj se legyen belőle, mert én tudom, hogy nekem mire van szükségem. Nos ebben senki nem tudott nekem segíteni.

Azon a reggelen is úgy ültem az autóba, hogy ittas voltam, hogy ebből egyszer nagy baj lesz, de nem ma. Az M5-ös autópálya egyik pihenőjében megálltam, mert éreztem, hogy nagyon nem vagyok jól. Csak a gondviselésnek tudom tulajdonítani, hogy nem bírtam felhajtani újból a pályára, mert a pihenőből való kihajtáskor nekimentem egy magaspadkának, kitört az autó kereke, és nem bírtam tovább haladni. Még megkíséreltem egy kerékcserét, de a pótkereket sem találtam, nem az én autóm volt, láttam, hogy a helyzet reménytelen. A pihenő néptelen volt, senki nem hívott rendőrt. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik akkor segítettek. Mivel a dolog hivatali úttal volt kapcsolatos, az eset egyértelműen hivatalvesztéssel járt.

Én azóta nem ittam alkoholt. Belegondoltam, hogy ha akkor ki tudok menni az autópályára, az beláthatatlan következményekkel járhatott volna. Rájöttem, hogy az elmúlt 10 év folyamatos próbálkozásai ellenére az ivászatom nemhogy mérséklődne, hanem egyre rosszabb, és egyre súlyosabb következményekkel jár. És ennél lejjebb a sorban már csak a kórház, a börtön és a temető van, vagy ha azzal a tudattal kell leélnem az életet, hogy valaki az én felelőtlenségem miatt nyomorodott vagy halt meg az úton. Ott és akkor értem el azt a mélypontot (nem az első mélypont volt már), amikor a teljes vereség érzését éltem meg, feltettem a kezem, és vállaltam a felétel nélküli megadást. Úgy éreztem, hogy bármit hajlandó vagyok megtenni azért, hogy ennek vége szakadjon.

Én akkor már hosszabb ideje nem akartam inni. Már nem az volt, hogy csak a következmények alól akartam felmenteni magam, hanem valóban nem akartam inni. De nem tudtam nem inni. Nincs több dobásod öregem. Vagyis még egy van, de az valószínűleg az utolsó lesz. Kiittam magam a szakmámból, a párkapcsolataimból, ekkor már nem volt duma, magyarázkodás, másokra mutogatás, önbecsapás, nem volt semmi; 38 évesen ugyanúgy álltam, mint 16 évesen, működő megoldások nélkül – csak már a pálya másik végén. Történjen már valami! A mélypont meghatározását már később a józandásom során ismertem meg, de ez pontosan az volt. Az italozó életmód folytatása éppolyan lehetetlen volt számomra, mint megváltoztatása vagy abbahagyása. Ennek 3 éve és 4 hónapja.

Nagyon hálás vagyok azoknak, akik ekkor a segítségemre voltak. Megmutattak nekem egy olyan terített asztalt, amely tele volt működő megoldásokkal, és azt mondták, hogy minden a tiéd, csak rajtad múlik, mit veszel le erről az asztalról. Azt már tudod, hogy mi az, ami nem működik, mi is megjártuk azt a poklot, amit te, megmutatjuk neked, hogy mi az, ami nekünk működött. Én a mai napig erről az asztalról táplálkozom, és amíg így teszek, minden esélyem megvan arra, hogy alkohol nélkül, tartós és derűs józansággal éljem az életem. A józanodásom első évében alkalmi munkákból éltem, majd elindítottam egy vállalkozást, amelyben a kezdeti nehézségek után most úgy tűnik, vannak lehetőségek. Nem utolsó sorban lehetőségem van arra is, hogy felépülő alkoholistaként a tapasztalataim átadásával segítsek másokat is elindulni ezen az úton. A későbbiekben a gyakorlati tapasztalat mellé szeretném megszerezni az elméleti tudást, és szakemberként folytatni ugyanezt az utat.”

- Részlet a nálunk dolgozó segítő munkatárs, Hegymegi Péter történetéből -

• Mit szólt mindehhez a környezet?

„Konkrétan az ittas vezetés olyan súlyos dolog, hogy nem nagyon mertek szólni semmit. Ha hittek is a szemüknek és az orruknak, de bíztak bennem annyira, hogy úrrá tudok lenni a helyzeten. Nem tudhatták, hogy a döntés már nem az én kezemben volt. A tágabb környezetem elsősorban a munkahelyi környezet a legjobbat tette, amit tehetett. Maximális emberséggel, hol finomabban, hogy keményebben szembesített azzal, hogy amit csinálok, az nagyon nincs rendben. Számos módon megpróbáltak segíteni, türelemmel, lehetőségekkel, de amikor látták, hogy a probléma újból és újból megjelenik, az egyetlen dolgot tették, amit tehettek, elköszöntünk egymástól, feliratkoztak a veszteséglistámra. Szembesítettek a valósággal, hogy megpróbáltunk neked segíteni, de nem tudtunk, ehhez viszont nem vagyunk hajlandóak tovább asszisztálni. Az egészséges környezet az alkoholistát vagy változtatásra kényszeríti, vagy kiveti magából. Nagyon hálás vagyok nekik ezért.”


• Ha a döntés valóban az alkoholista kezében van, akkor kit terhel a felelősség?

„A történések következményeiért természetesen vállalnom kell a felelősséget. Nem hibáztathatok senkit a munkahelyi vagy éppen a párkapcsolati kudarcaimért. Mai napig sokat foglalkozom azzal, hogy szembenézzek ezekkel. Mindössze arról van szó, hogy elfogadom, a betegségemet, hogy amint az első pohár alkoholt megiszom a döntést ezzel kiadom a kezemből. Minden nap döntés előtt állok, hogy akarok-e ma alkoholt inni. A döntés ma az én kezemben van. És a döntés ma könnyű. És ha nem feledem azt, hogy alkoholista vagyok, akkor holnap is az lesz. Ez az én felelősségem. És az, hogy ezt másokkal is megosszam.”


• Milyen megoldások voltak azok, amik nem működtek, és mi az, ami igen?

„Nem működött: harag, düh, félelem, dac, cinizmus, mások hibáztatása, önbecsapás, mentségek keresése, a külvilág hibáztatása, megfelelési kényszer, maximalizmus, önbizalomhiány, segítségkérésre való képtelenség. A „majd én mindent megoldok egyedül, mindenki ostoba, nem kell segítség” – mindez persze valódi önbizalom nélkül.
Működik: hajlandóság, őszinteség (magamhoz is), nyitottság, alázat, elfogadás, felelősségvállalás, lelkiség, önismeret, hit.
Valaki megtette értem azt, amit nem voltam képes megtenni magamért. De nem teszi meg helyettem azt, amire én is képes vagyok. Hajlamos vagyok túlbonyolítani a dolgokat, de legtöbbször csak egyetlen kérdést kell feltennem magamnak: Elfogadásra, vagy változtatásra van-e szükség? És ha igazán őszinte vagyok magamhoz azt is be kell látnom, hogy jószerével az egyetlen dolog, amin változtatni tudok, az én vagyok.”
 

© 2021 FELÉPÜLŐK - Családi Felépülési Központ (ábrás) megjelölés 229715 lajstromszámon nemzeti védjegyoltalom alatt áll. Minden jog fenntartva. Iparjogvédelmi képviselőnk az xLex. Adatkezelési tájékoztató.
A honlapot készítette a Skindrome studio a JoomShaper által fejlesztett HELIX 3 keretrendszer felhasználásával.