Kit nevezünk alkoholistának?
Az alkoholizmus sajnos még mindig azon szavaink egyike, ami mögött túl sok sztereotip feltételezés, elfojtott indulat és félreértésszülte előítélet húzódik meg ahhoz, hogy helyesen használhatnánk. Sokak számára talán már nem egyszerű szitokszó vagy megbélyegző jelző, melyről kifejezetten csak az útszéleken fekvő, eszméletlenségig részegedett alkoholistákra asszociálnak, valódi jelentésétől azonban még így is messze vagyunk. A helyes definíció megtalálását leginkább az nehezíti, hogy az alkoholizmus valójában olyan elmebetegség, aminek kialakulásában az a szer játszik kulcsszerepet, melynek szinte mindannyian fogyasztói vagyunk.
• A társadalmi tudathasadás
Gondoljunk csak bele, miért nem lehet legálisan kokaint vásárolni a gyógyszertárban, LSD-t a postán vagy marihuánát a nemzeti dohányboltból? Vajon nem az a társadalmi félelem húzódik-e meg a tiltás mélyén, hogy nélküle szabad utat kapna a drogfogyasztás? Hogy a drogosok hirtelen ott volnának körülöttünk mindezeken a helyeken, közben ráadásul a számuk is beláthatatlan mértékben növekedne?
Manapság az alkohollal szembeni egyetlen, társadalmi szinten is elfogadott tétel nagyjából így hangzik: olyan pszichoaktív szer, melynek erős addiktív potenciálja van. Az alkohol tehát a központi idegrendszer működésére van hatással, azaz gondolkodásunk normál működését befolyásolja, melynek rendszeres fogyasztása függőséghez vezet. A kérdés az, miért nem érezzük ellentmondásosnak azt a természetességet, mellyel ennek ellenére az alkohol mégiscsak a mindennapjaink részévé vált – akár a munkahelyi rituálék, a baráti találkozók, a meghitt családi együttlétek vagy a manapság oly divatos énidő állandó kísérőjeként? S miért hisszük, hogy az alkoholisták ennek megfelelően nincsenek itt körülöttünk mindenhol?
Miről ismerhetjük fel a magasan funkcionáló alkoholistákat?
Az eddig leírtakból logikusan következik, hogy a magasan funkcionáló alkoholistáknak nincs semmilyen különös ismertetőjegye. Épp ugyanúgy néznek ki, ahogy mindannyian szeretnénk: biztos egzisztencia, vonzó megjelenés, felelős munkahelyi beosztás, széles baráti kör. Hétköznap ők is dolgozni járnak, iskolába viszik a gyerekeiket, tankolnak a benzinkúton és bevásárlókocsit tolnak az élelmiszerboltban, hétvégén pedig túrázni mennek a haverokkal vagy füvet nyírnak a ház előtt. Alkoholproblémájuk rendszerint egész addig rejtve marad, amíg már tényleg nagy a baj, és – épp emiatt vannak ők a legnagyobb veszélyben.
• Kettős élet
A magasan funkcionáló alkoholisták zöme felső-középosztálybeli, magas beosztásban dolgozó, abszolút megbízható és bámulatosan produktív munkaerő. Közös jellemzőjük a maximalizmus, az átlagon felüli teljesítmény, a magasfokú intelligencia, a kiváló kommunikációs- és empatikus készség. Betegségük legfőbb paradoxona, hogy egészen elképesztő hatékonysággal képesek dolgozni: ami másnak egy napba telik, azt ők akár 2-4 óra alatt tökéletes precizitással elvégzik. Ők azok, akik munkahelyükön egész nap a profi munkaerő álarcát hordják, az irodából kilépve pedig az ital mögött találnak újabb menedéket. Fedezékeik ennek megfelelően a lehető legtermészetesebb módon kapcsolódnak egymáshoz.
A kifelé mutatott álarc mögött ugyanis minden esetben tengernyi szorongás, félelem és önbizalomhiány rejtőzik, melyeknek elnyomásához feltétlenül szükség van alkoholra. Vagyis ezek a szakmájukban megbecsült, jól szituált és vonzó külsejű értelmiségiek – orvosok, művészek, mérnökök, ügyvédek, brókerek, tanárok stb. – valójában szinte minden nap végére lerészegednek, reggelente pedig sajgó fejjel és émelygő gyomorral indítják elölről ugyanazt a kört. Óriási akaraterő hajtja őket, hiszen önmaguk mellett a külvilágnak is nap mint nap bizonyítaniuk kell, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van körülöttük. Ez tehát a látszat és a valóság; a külső rendezettség és a belső káosz közti tátongó szakadék, melyen át az alkohol újra és újra tökéletesen megbízható, folyékony hidat ver.
• Korai kiégés
Ehhez a küzdelemhez képest igazságtalannak tűnhet, de a magasan funkcionáló alkoholisták legnagyobb csapdája sok esetben épp az a kivételes tehetség és munkabírás, melynek köszönhetően akár 35-40 éves korukra képesek elérni az összes maguk elé kitűzött célt. Sőt! Átlag feletti adottságaik miatt már korai 30-as éveikre sikeres, önjáró vállalkozások vezetői lehetnek, melyeket valójában a jól megválasztott munkatársak irányítanak helyettük. Mindez persze még nem volna baj, ha a sikerhez nem kizárólag az alkoholból merítettek volna erőt. Csakhogy az illető magasan funkcionáló alkoholista eddigre rendszerint jó 10-15 éve függő módon iszik, mialatt az alkoholnak bőven volt ideje átformálni a gondolkodását.
Az a szer, melynek korábban akár egyetlen pohárkájától tökéletesen magabiztosnak érezhette magát, s amely éveken át képessé tette szembenézni minden olyan problémával, ami öt perccel korábban még elviselhetetlen szorongást váltott ki és legyőzhetetlennek tűnt; az a szer mostanra áttörhetetlen falat emelt a függő személy köré. A kóros ivás ugyanis teljesen észrevétlenül dermeszti meg a függők életét útját állva minden olyan változásnak és lehetőségnek, amiket az élet természetes módon kínál. Korábbi eszköz-jellegéből az alkohol fokozatosan elsődleges céllá változik át, s a munkahely, a barátok, a családi programok – minden; csupán e köré szervezhető tevékenység lesz. Emiatt van, hogy sokan éppen a legsikeresebb éveikre maradnak egyedül, hisz karrierjük csúcsán valójában már egy egészséges párkapcsolat működtetésére sem képesek, és csak az alkohol teszi őket azzá, amik.
Miért tolerál a környezet?
A magasan funkcionáló alkoholista tehát épp amiatt van óriási veszélyben, mert környezete hosszú ideig – akár évtizedekig – nem lát benne mást, mint szakmájában sikeres, szorgalmas és kiemelkedően tehetséges kollégát, sok esetben ráadásul teljesen rendezettnek tűnő családi háttérrel. Minthogy a látszat fenntartására maguk az alkoholisták is kínos gonddal ügyelnek, a munkahelyükön sosem isznak és legfeljebb egy-egy baráti összejövetelen látni őket kissé vidámabb hangulatban. Ezek az alkalmak szintén nem keltenek feltűnést, elvégre „mindenkinek jár néha egy kis lazítás”; ezzel a tétellel a jól összeszokott ivócimborák mindegyike egyetért. Mire a függőség jelei láthatóvá válnak, addigra az alkoholista rendszerint teljesen kontrollvesztett módon iszik, s emiatt már képtelen leadni a tőle egyébként megszokott teljesítményt.
Ám a magasan funkcionáló alkoholista valódi betegsége még akkor is sokáig rejtve maradhat, ha az illető nem egyedül él. A család ugyanis, leginkább az alkoholista eleve beteg (diszfunkcionális) személyiségműködésének köszönhető jólét és kiemelkedő életszínvonal megtartásának igénye miatt, szintén hajlamos elnézőbbnek lenni az esetleges kilengésekkel szemben. „Igen, a lányom mostanában kicsit talán jobban szereti a bort, mint azelőtt, na de hát csoda, amikor egyedül az ő vállát nyomja a cégvezetéssel járó minden felelősség?” Vagy: „A férjem minden munkanapján óriási stressznek van kitéve, miért ne érdemelné meg, hogy legalább itthon, esténként kiereszthesse kicsit a gőzt?”
Ez a típusú „megértő” szeretet képes odáig fajulni, hogy mire a probléma akuttá válik, már igazi védőhálóként funkcionál a függő számára, segítve őt abban, hogy a legkülönfélébb okokat találhassa meg az ivásra. A család összezár, és az alkoholistának való igazi segítségnyújtás (addiktológus szakember, bentlakásos rehabilitációs intézmény) helyett a betegség elfedésére törekszik. Ennek a szakasznak legjellemzőbb mondata valahogy így hangzik: „Most egy kicsit nehezebb időszakon megy keresztül, ezért kell segítenünk, hogy újra talpra állhasson.” Ilyenkor azonban a segítség és az esztelenség közti határvonal alig-alig látható és az alkoholista munkaképtelen napjainak igazolására beszerzett orvosi papíroktól kezdve, a büntetőcédulák befizetésén, költözéseken, munkahelyváltásokon keresztül, egészen a gyermekvállalásig (aki miatt a függőnek majd lesz oka abbahagyni az ivást!) rengeteg hazug és felelőtlen döntés születhet meg csupa jószándékból.
Az ilyen család képtelen elfogadni a betegséget és tudomásul venni, hogy a függőnek valójában nincs hatalma az italozás felett. Ehelyett inkább az alkoholista cinkosává válik ugyanazokban az ígéretekben bízva meg újra és újra, melyeket az alkoholista nyilvánvalóan nem képes megtartani. Ennek köszönhető, hogy azok a játszmák, melyekben a függőség folyamatosan csak súlyosbodik, újabb hosszú évekre konzerválódhatnak, noha eddigre már a család minden egyes tagja szenved a függőségtől.
Ismerd fel és kérj segítséget, amíg nem késő!
Emiatt lehetséges, hogy a magasan funkcionáló alkoholisták akár több évtizeden keresztül is súlyos függőkként élnek, anélkül, hogy ez kívülről észrevehető volna akár rajtuk, akár a környezetükön. Ez alatt az idő alatt az alkoholista valósághoz fűződő viszonya teljesen megváltozik, s ahogy erről az előbbiekben már szó esett, ebben gyakran a legszűkebb környezet is partner. Az alkoholbetegségre jellemző szégyenérzet, a betegség előrehaladásával egyre fokozódik, s az énvédő mechanizmusok működésbe lépnek. A függő személy folyamatosan igazolni próbálja mások és önmaga számára is, miért van oka az ivásra és miért nem jelent ez valódi problémát. Eddig elért eredményeit, korábbi sikereit mostanra már jócskán felnagyítva látja, s ugyanez igaz a gyermekkori sérelmek, a szerelmi csalódások és minden olyan igazságtalanság vonatkozásában, melyeket az alkoholista szerint az élet kizárólag neki tartogatott, hogy elbuktassák őt. Beteg gondolkodása szerint mindezek a dolgok nem csupán magyarázatot, de jogalapot is adnak mostani viselkedésére. A belül érzett szégyen kifelé tagadássá válik: „nincs semmi problémám”, „mások sokkal többet isznak nálam, pedig nekik még okuk sincs rá”.
• Az önáltatás nem a betegség elsődleges tünete, hanem a betegség maga
Az alkohol egy új, hamis ego-t (éntudat) épít ki az alkoholistában, mely valójában ellenséget keres és talál maga körül mindenki másban. A legtöbb alkoholista ugyanis pontosan tisztában van vele, hogy nem képes már irányítani a saját életét, és állandó félelemmel tölti el, hogy fogalma sincs, mi fog történni vele a következő lerészegedéskor. Hol fog felébredni másnap reggel a teljes képszakadás után, mekkora megbotránkozást kelt viselkedésével másokban, okoz-e balesetet ittas vezetés közben hazafelé, – s legfőkképp; hogy lesz képes megint lábra állni és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna? Csakhogy épp ugyanígy tisztában van azzal is, hogy mégsem képes a nem ivásra, hogy nem tudja alkohol nélkül elképzelni az életét. Sokan még pszichológushoz vagy pszichiáterhez is rendszeresen eljárnak, csak, hogy a valódi problémával ne kelljen szembenézniük. A kevésbé kóros ivók egy efféle szerváltással még akár 5-10 aktív évet nyerhetnek maguknak; a súlyos alkoholista gyógyszerezése azonban nem csupán a teljes szellemi-fizikai leépülést gyorsítja fel, de a sikeres rehabilitáció lehetőségétől is elzárja az utat.
• Minél előbb jön valódi segítség, annál hamarabb következhet be változás
Az említett részmegoldások tehát nem csupán eleve alkalmatlanok a függő helyzetének javítására, hanem hosszú távon a sikeres felépülés lehetőségét veszélyeztetik. Pedig az alkoholizmus bizonyos értelemben épp olyan betegség, mint a diabétesz; időben felismerve és megfelelő kezelés mellett teljes, boldog életet lehet leélni mellette. Emiatt fontos, hogy magát a betegséget ismerjük fel és mondjuk ki, ne csupán a tünetek kezelésével (látászavar, depresszió, pánikrohamok stb.) próbáljuk elhessegetni az alkoholizmus démonát.
Az alkoholizmus nem jellemhiba, és a betegség kialakulása után a függő ugyanúgy nem képes elhatározás alapján vagy akaraterőből ivás nélkül élni, ahogy a cukorbetegnek is szüksége van az inzulinra. Az alkoholizmus nem választás kérdése; senki nem azért kezd el inni, hogy függővé váljon. Ha viszont az addikció már kialakult, akkor ennek megfelelő segítségre van szükség. Minél előbb jut el az alkoholista addiktológus szakemberhez, illetve a neki megfelelő rehabilitációs intézménybe, annál nagyobb esélye van a felépülés mellett arra is, hogy marad még mögötte egy olyan életpálya és/vagy családi háttér, amelyik visszavárja, ahová ő maga is visszavágyik.