A KÖVETKEZŐ 28 NAPOS FELÉPÜLÉSI PROGRAMUNK KEZDÉSI IDŐPONTJA: 2024. ÁPRILIS 27. SZOMBAT. A BEKERÜLÉSHEZ SZÜKSÉGES ÁLLAPOTFELMÉRÉSEKET FOLYAMATOSAN VÉGEZZÜK. IDŐPONT EGYEZTETÉS TELEFONON: HÉTFŐ-PÉNTEK, 09:00-17:00 KÖZÖTT.

Kornél vagyok és alkoholista.

Nágel Kornél

Most már mondhatom azt, hogy hálásan felépülő szenvedélybeteg, akinek a választott szere az alkohol volt. A multihasználókhoz képest én tehát, mondhatni „unalmas” szerhasználó voltam, mert tényleg csak az alkoholt láttam gyerekkoromtól kezdve.

Az apai nagyszüleimet Felvidékről telepítették át. Itt kellett új életet kezdeniük – azután, hogy túléltek egy világháborút, öregapám egy fogságot. Ő úgy jött haza az orosz hadifogságból, hogy az idegei már nem voltak épek, és ez társult aztán egy alkoholfüggéssel. Édesanyám bekerült ebbe a megtépázott, újrakezdő családba, ahol az alkohol a nagyapám részéről nagyon erősen meghatározó volt. Én azt láttam gyerekként, hogy ez a két világ (a szüleimé és a nagyszüleimé) állandó ütközésben van egymással. A nagyapám nem volt fizikai értelemben durva ember, de amikor ivott – és minden nap ivott – akkor ez nagyon érezhetően kihatott a családra is. Ez nálam úgy jelentkezett, hogy egész kisgyermek koromtól fogva szorongó voltam; körülbelül általános iskolás koromig folyamatosan rágtam a körmömet, és nagyon szerettem egyedül lenni. Az egyetlen igazi mentsvár az volt, amikor rajzolhattam és egyedül tudtam lenni a szobában. Ez általában akkor volt, amikor a nagyapám vagy tombolt éppen, vagy a szüleim veszekedtek őmiatta, vagy a szüleim veszekedtek a nagyszüleimmel.

Szüleim első generációs értelmiségiek, mindketten mérnökök. És „első generációsok” abban az értelemben is, hogy a szüleiktől kapott terhek közül számukra a megfelelési kényszer volt az elsődlegesen meghatározó. Az állandó bizonyítási vágy, hogy mindenben a legjobbnak kell lenni, hogy csak az a fontos, mit gondolnak mások, mit szól majd a szomszéd vagy éppen a főnök. Ez a magatartásforma jellemezte őket a mindennapokban és ugyanezt várták el tőlünk, gyerekektől is. Az alkohol ellenek ellenére folyamatosan jelen volt minden egyes családi eseményen. Ha nem is szörnyű nagy berúgásokban, de húsvétkor, karácsonykor nekem a gyermeki szerepem mindig „a bohóc” volt, aki vigyáz a papára, hogy az ő állapota „elviselhető” maradjon. Ezt leginkább könyörgéssel, viccelődéssel, és egyéb unokai kedveskedéssel tudtam eltérni, később én voltam a „túsztárgyaló”, „a villámhárító”, amikor mégis családi perpatvar keletkezett, még később természetesen én voltam a „taxisofőr” is, aki hazahozta őt a kocsmából.

Apám nagyon sokat dolgozott, neki a másik szere (az alkohol mellett) a munka volt, és az elején, amikor nagyon kicsi voltam, az alkohol még nem volt mindennapos. Nagyjából általános iskola alsó tagozattól kezdve viszont már tudtam, hogy apámhoz addig nem szólhatok, amíg azt a két-három sört meg nem itta, mert nagyon sok felelősség volt a nyakán és a stresszt ő így tudta levezetni. Hazajött, ivott, és magában gubbasztott, és nem szólhattunk hozzá. Ez természetesen az édesanyám az idegeit eléggé megtépázta.

Az én első találkozásom az alkohollal „a kedvenc nagybácsimnak” volt köszönhető. Neki nagy pincéje volt, és néha megszívhattuk a hordót, kaptam sörhabot és egyebeket. Mindig azt láttam, hogy ebben a családban csak a felnőtteknek van szava. Ezért nagyon gyorsan föl akartam nőni, és azt gondoltam, hogy talán az alkohol lesz az, amivel engem elfogadnak. Igazából azt lehet mondani, hogy ezek miatt a szorongások, meg gyermeki szerepek meg minden egyéb miatt, ami engem ebben a családban ért, alapból már rosszul, szenvedélybeteg módon működtem. Nem tudtam semmit kislángon csinálni, mindent azonnal akartam, mindenben nekem kellett a legjobbnak lenni, és ez az alkoholista működés már azelőtt jelen volt, hogy az első korty alkoholt megittam volna. Amikor pedig ez megtörtént, olyan 12-13 éves koromban, akkor azt éreztem, hogy végre; kinyílt a világ! A szorongások elmúltak, én is kaphattam szót az asztalnál, nekem is lett egyenrangú véleményem. És akkor azt éreztem, hogy ez jó, ez a felnőttségnek a kezdete.

Kezdettől fogva hoztam persze „a kötelezőket”. Hoztam az általános iskolába, hoztam a sportban, hoztam a hobbik tekintetében (akkor még hobbi volt, később életforma lett az alkotóművészet). De valójában soha nem magam miatt akartam eredményeket elérni, hanem mindig megfelelési kényszerből. Úgy érzem, valahol ez a fajta szorongás lehet a felelős azért, hogy a szenvedélybetegségem végül az alkoholban teljesedett ki. Kezdettől fogva erős félelem volt bennem amiatt, hogy tényleg bejönnek-e majd azok a dolgok, amiket öreganyám mondott, hogy hát te is fiú vagy, te is biztos, hogy hasonló vagány leszel, mint a nagyapád, hát csak tartózkodj az italtól! Ráadásul külsőleg is borzasztóan hasonlítok rá. És persze, hogy nem szerettem volna olyan lenni, mint ő, viszont azt gondoltam, hogy én majd tudok „okosan inni” (és persze, hogy nem sikerült).

Első komolyabb berúgásom kontrollvesztéssel végződött. Ez tizennégy éves koromban volt, már gimnazisták voltunk. És azt tudom mondani, hogy nekem a középiskolás évek nem is szóltak nagyon másról, mint a sportról, meg a tanulásról, és hétvégente egy-egy kicsit komolyabb ivászatról. De ez messze nem volt még állandó részegség, leginkább amiatt, mert az anyám állandóan kontrollálta, hogy én mikor, hogyan és milyen állapotban érek haza. Viszont a főiskolán Egerbe kerültem a tanárképzőre. Na ott aztán valóban bele tudtam csapni az életbe, ugyanúgy a párkapcsolatok, mint az alkoholhasználat vagy a sport tekintetében. Közben állandóan azt éreztem, hogy valami elől menekülök, hogy valamit használnom kell, ahhoz, hogy jól legyek. A félelem és a megfelelés végigkísérte ezt a négy főiskolai évet is. Utána egyből felvételiztem a Kertészeti Egyetemre. Közben kezdett elindult az alkotói-művészeti karrierem is, amiben valamennyire azért mindig legalizálva van a szerfogyasztás. A „művész úr” az ugye lehet ittas a saját kiállításán. Szóval eltelt így még öt év, de felelősséget én eközben sem mertem vállalni soha, semmiért. Mindig szerettem sodródni az árral, féltem attól, hogy megmutassam, valóban ki is vagyok, vagy mit akarok én. És ez hozta azt, hogy nem álltam bele aztán se a tanári, se a mérnöki szakmába.

A bátyám akkor már egy norvég-magyar céget vezetett, és először gyakornoknak hívott, aztán végül is társtulajdonosként dolgoztam egy gyorsan felfutó családi vállalkozásban. A siker azonban nagyon negatív módon hatott rám, a szorongások egyre erősödtek, komoly anyagi felelősség terhelt, emberek egzisztenciája múlott rajtam. Folyamatosan olyan döntéseket kellett hoznom, amiktől valójában rettegtem és ez állandó stresszt okozott. Egyetlen „megküzdési stratégiám” természetesen az ivás volt.

Kezdetben ez a tipikus tévénéző ivás volt egy-két sörrel, illetve az alkalmankénti kontrollvesztéssel. Ebből a kontrollvesztő, gépszíjas ivóból mentem át később úgynevezett „szinten tartóba”. Nem mindig rúgtam be, de minden nap volt bennem valamilyen mennyiségű alkohol, teljesen mindegy, hogy milyen napom volt, teljesen mindegy, hogy milyen céges vagy művészeti sikerek jöttek éppen. Már nem tudtam úgy elképzelni az életemet, hogy reggeltől kezdve ne igyak. A kezdeti pár sörtől a napi mennyiségem 1-1,5 liter töményig nőtt; ez volt az én „szintem”. Ha ezt megittam, akkor voltam úgy, hogy jól vagyok.

És jött az újabb megfelelési kényszer. Egy ideig ugyan a kapcsolatokat is csak „halmoztam”, de a barátaim lassan elkezdtek megnősülni, férjhez menni, jöttek a gyerekek – nyilván nem maradhattam le én sem. Éreztem, hogy meg kéne házasodni. A régi egyetemről ismert évfolyamtársamat vettem el, és akkor azt éreztem, hogy végre minden rendben van az életemben. Megvan a karrier, megvan az egzisztencia, megvan a házasság. Ugyanakkor például az, hogy én alkalmas vagyok-e arra, hogy gyereket vállaljak, az föl sem merült. Nem is érdekelt. Egyszerűen csak jó volt hátradőlni, és azt érezni, hogy végre és nincs más dolgom; ihatok. Eddigre már elképesztően magas toleranciaszintem volt, de szerencsére (mostani fejjel már tudom) a feleségem is szenvedélybeteg volt. Neki a munka volt a szere, és nagyon szépen el tudtunk így működni. Ő reggeltől estig dolgozott, nagyon keveset volt otthon. Én naponta háromszor berúgtam az irodában. Igaz, az alkalmazottak már nem nagyon szerettek bejönni, és a végén igazából már nem is csináltam ott semmit. A bátyám és a szüleim ekkoriban kapták az első füleseket az alkalmazottaktól, hogy hát a kisfiú azért eléggé csúnya már reggel is, az irodájában iszonyú a bűz, meg azért a tárgyalásokra, ha lehet, már ne ő menjen.

Igazából akkor ültünk le így „családilag”, hogy hát figyelj, tényleg marhára látszik rajtad, hogy nem vagy jól. És hiába nem ittál ma reggel (ami egyébként sosem volt igaz) én csak azt mondom, most is nagyon büdös vagy és kell ezzel most már valamit kezdeni. És én akkor azt gondoltam, hogy végre egyszer az életben tök mindegy, mi lesz, és én most őszinte akarok lenni. Elmondtam nekik, hogy igen, gond van, évek óta gond van, és nem tudom, miért. Minden okom meglenne a boldogságra, hogy örüljek családnak, karriernek, mindennek, amim van, de mégse tudok már nem inni egyfolytában. A sokévi sportolásnak hála, maradandó egészségügyi károsodásom nem lett, a lelkem viszont haldoklott.

És akkor mondhatni, hogy a bátyám találta meg a Daniékat. Az állapotfelmérés életem egyik legnagyobb élménye volt. Akkor én már kimondtam magamról, hogy alkoholista vagyok ( Hát most, aki minden reggel úgy kell, hogy nekem innom kell, mert úgy áll meg a kezem, hogy legalább írni tudjak, az mi a fasz?) Nekem ez nem okozott gondot, én láttam ezt régen is magam körül. És nagyon érdekes, hogy öreganyám, aki egyébként egy nagyon egyszerű parasztasszony, ő mondta azt mindig, hogy a papa beteg. Nem azt, hogy egy szar tróger, hanem hogy beteg. És nekem ez a betegségtudat, amit aztán itt, az állapotfelmérésen is megkaptam, tényleg nagyon sokat jelentett. Megnyugtatott a gondolat, hogy nem ócska szemét tróger alak vagyok, hanem egy beteg ember, akin ezek a szakemberek valószínűleg fognak tudni segíteni. És én akkor azt mondtam, hogy hol a szerződés, alá akarom írni! Nem akartam meghalni. Tudtam, hogy a sok megfelelési kényszerből elvégzett iskola, a megszerzett készségek, képességek nem veszhetnek el. Nyilván van itt nekem még valami dolgom…

Szerencsére annyi agyam még volt, hogy amikor azt mondták: „figyelj, nincs semmi trükk, csak kövesd azt, amit mi csinálunk, mert nekünk ez működik” – ezt nem bíráltam felül. Láttam, hogy itt tök jó arcok vannak, jól néznek ki (egyik se az a tipik alkoholista), még viccesek is, és jól érezem magam velük. És igazából a mai napig se csinálok mást, csak követem az ajánlásokat. Itt bent, az utolsó előtti héten jött meg egy olyan élmény és érzés, hogy ha nekem (és ma már mondhatom azt is, hogy „született alkoholistának”), sikerült idáig eljutnom, és közben föl sem merült, hogy igyak, vagy hazamenjek, akkor ezt el kell mondanom a többieknek is, akik kint vannak. És ezután nem sokkal jött meg életem első, nem megfelelési kényszerből hozott döntése, hogy én szeretném ezt tényleg továbbadni másoknak, beiratkoztam a SOTE-ra és elvégeztem az addiktológiai konzultáns képzést. Nem szeretnék nagyon előre szaladni az azóta eltelt három évvel, de az igazság az, hogy olyan szintű pozitív változást élek meg folyamatosan, amire sose gondoltam volna – főleg nem az állapotfelmérésen, amikor a Dani azt mondta, hogy oké, itt kezdődik akkor az új élet. És én most már nagyon hálás vagyok. Mindenért. Mert ha nem vagyok alkoholista, akkor én ezt a fajta személyiségfejlődést, amit már itt is, a felépülés kezdete óta megtapasztaltam, ezt a reményt, ezt a hitet, meg ezt az egész új életszemléletet csak nagyon-nagyon sok évnyi pszichoterápiával tudtam volna elérni, talán…