A KÖVETKEZŐ 28 NAPOS FELÉPÜLÉSI PROGRAMUNK KEZDÉSI IDŐPONTJA: 2024. ÁPRILIS 27. SZOMBAT. A BEKERÜLÉSHEZ SZÜKSÉGES ÁLLAPOTFELMÉRÉSEKET FOLYAMATOSAN VÉGEZZÜK. IDŐPONT EGYEZTETÉS TELEFONON: HÉTFŐ-PÉNTEK, 09:00-17:00 KÖZÖTT.

Sziasztok, Péter vagyok, alkoholista!

Hegymegi Péter

Többgenerációs családban születtem: édesapámmal, édesanyámmal és anyai nagyszülőkkel éltünk egy háztartásban. Édesapám második házasságából születtem, az előző házassága nagyrészt az alkohol miatt ment tönkre. Ő 64 éves korában halt meg az alkoholizmus szövődményeiben. 6 éves voltam, amikor az én szüleim is elváltak, de mivel továbbra is rendszeresem tartottuk a kapcsolatot édesapámmal, tanúja voltam betegsége kiteljesedésének és tragikus következményeinek. A családom többi férfitagja is fogyasztott alkoholt, de esetükben korántsem voltak olyan súlyosak a következmények. Anyai nagyapám 97 évig élt, napi szinten fogyasztott kisebb (nem növekvő) mennyiségeket minden következmény nélkül, sosem láttam ittas állapotban.

Sok idő és a saját alkoholbetegségem kellett annak belátásához, hogy én nem tudok úgy inni, mint a nagyapám, én csak úgy tudok inni, ahogy az apám ivott. Gépszíjas módon: azaz hosszabb-rövidebb száraz időszakok tartására nagy erőfeszítéssel képes vagyok, viszont ha megemelem a poharat, akkor az elfogyasztott mennyiségek nőnek és az ivásom előbb-utóbb beláthatatlan következményekkel jár. Apám alkoholizmusa, majd az én egyre súlyosbodó ivászatom rányomta bélyegét a családi légkörre, a később (felépülés során) megismert „alkoholista játszmák” minden változata és szereplője előfordult nálunk. Én ebből akkoriban nem sok mindent értettem, de annyit érzékeltem, hogy a kimondott szavak mögött van még valami, amiről nem beszélünk.

Első saját élményem az alkohollal 14 éves korom körül lehetett, egy nyári szünetben foci után kimelegedve szinte gondolkodás nélkül felnyitottam egy üveg sört, amit a hűtőben találtam. Nagyon ízlett a hideg, szénsavas, kesernyés íze, az az üveg már nem került vissza a hűtőszekrénybe. Édesanyám dolgozott, a nagyszüleim nem vették észre, következmények nélkül megúsztam a dolgot. 16 éves voltam, amikor egy családi összejövetelen, egy koccintás már engedélyezve volt számomra is. Ehhez képest (kertben, spájzban, szem elől eltűnve) családom legnagyobb megdöbbenésére kontrollvesztésig ittam, aminek az lett a vége, hogy a szobámban tértem magamhoz, borzasztó lelki és fizikai állapotban. Nagyon szégyelltem magam és már ekkor megfogadtam, hogy én ezzel a dologgal végeztem, soha többé nem iszom alkoholt. A „soha többet” aztán nem sokáig tartott, de annyira megmaradt bennem ez a szégyen, hogy a család előtt igyekeztem nem berúgni (persze később ez sem sikerült).

A középiskolai alkoholizálás eleinte kimerült abban, hogy hárman-négyen megittunk egy üveg bort a sulidiszkó előtt. Később többször előfordult, hogy elmentünk egy hosszabb hétvégére a Tisza-tóhoz, vagy a Balatonhoz, és ezek a kirándulások már az alkoholról szóltak, legalábbis számomra bizonyosan. Sokáig nem tűnt föl, hogy én máshogy iszom, mint a többek. Visszaemlékezve azonban nyilvánvaló, hogy míg mások egy nagyobb ivászat után másnap nem kívánták az italt, én minél rosszabbul éreztem magam, annál jobban esett a reggeli ráivás. A többieknek a 3-4 napból egy-kettő volt „erősebb”, nekem mind a négy. Egy-egy ilyen több napos ivászat utáni hirtelen abbahagyásnál, nálam már megjelentek az alkohol megvonás testi tünetei is, (izzadás, kézremegés) amikről akkor még nem tudtam, hogy azok.  

Érettségi után jött a továbbtanulás. Alaptulajdonságaim közé tartoznak az önbizalomhiány, az alacsony stressztűrés, a mindenkinek való megfelelés belső igénye, a maximalizmus, a beilleszkedési-kapcsolatteremtési nehézségek. Ezek miatt egy új környezet számomra az „egészségesnél” jóval nagyobb (szinte kezelhetetlen) feszültséget okozott, aminek oldására ekkor (a gólyatábortól kezdve) már tudatosan „használtam” az alkoholt. Ez nem jelentett mindennapi lerészegedést, viszont kb. három deci bornak megfelelő alkoholmennyiség gyakori szinten tartását igen. Enélkül nem tudtam olyan lenni, amilyen szerettem volna, valahogy úgy fogalmazódott ez meg bennem, hogy „ennyi hiányzik a személyiségemből”. Kortársaimhoz képest jól bírtam az alkoholt, erre büszke is voltam, pedig ez csak annyit jelentett, hogy a régebb óta tartó ivás miatt a tolerancia szintem növekedésnek indult. Ezzel együtt az elfogyasztott alkohol mennyiségek is folyamatosan növekedtek és a lerészegedések is egyre gyakoribbá váltak. Ekkor még egyedül ritkán ittam, általában találtam a környezetemben valakit, akivel el lehetett fogyasztani egy-két sört. Viszont míg a többiek ezek után mentek tovább a dolgukra, én maradtam, míg jött egy újabb valaki, akivel meg lehetett tenni, ugyanezt és így tovább. Már ekkor is többször elhatároztam, hogy kevesebbet fogok inni, vagy legalábbis „okosabban”, hogy az egyre súlyosbodó következményeket elkerüljem valahogy. Ezek az elhatározások csak átmeneti sikereket hoztak, pár hét, esetleg egy-két hónap nyugalmasabb időszak után minden ott folytatódott, mint azelőtt. Mindezekkel együtt egy év halasztással ugyan, (ez volt az egyik következménye az ivászatnak), de sikeresen elvégeztem a felsőfokú tanulmányaimat. Mivel még mindig nem voltak határozott céljaim a jövőt illetően, így éltem egy kínálkozó lehetőséggel, és az intézmény keretein belül immár munkavállalóként helyezkedtem el.

Ezúttal tehát különösebb környezetváltozás nélkül léptem tovább az életben, gyakorlatilag folytatódott minden – sajnos az alkoholizálás is. Bár éreztem, hogy nincs ez így rendben, két évig tartó (első komoly) párkapcsolatomban még jobbára visszautasítottam párom túlzott ivásomra vonatkozó jelzéseit. Ennek egyenes következménye lett, hogy a párom – miután ígéreteket ugyan kapott, de nem látott valódi változásra utaló jeleket – szakított velem. Akkori főnökömmel számos alkalommal került sor tisztázó beszélgetésekre egy-egy újabb „lebukást” követően. Eleinte magam próbáltam megoldást találni egyre súlyosbodó problémámra, de ekkor már úgy elhatalmasodott rajtam a betegég, hogy legkomolyabb szándékom, elhatározásaim és pszichológusi segítség ellenére is mindig újra a pohár után nyúltam. Öt év telt el így, a helyzet minden próbálkozásom ellenére csak rosszabbodott, majd egy újabb, az eddigiektől is súlyosabb következményekkel járó eset után munkáltatóm kénytelen volt megválni tőlem. Ez már valódi ijedelemmel töltött el. Ekkor éreztem először, hogy bár pont ezt nem akartam, valójában ugyanazt az utat járom, mint édesapám. És ha nem történik valami, minden bizonnyal a vége is nagyon hasonló lesz, csak valószínűleg hamarabb. Ezután még tíz évig ittam, ami idő alatt még két munkahelyet és még egy (három évig tartó) párkapcsolatot veszítettem el.

Második munkahelyemen eleinte jól mentek a dolgok. A veszteségek által okozott sokk hatására, pár hónapig egyáltalán nem fogyasztottam alkoholt. Megkaptam (és úgy éreztem, hogy ki is érdemeltem) új főnököm és kollégáim bizalmát, úgy tűnt, hogy lassan minden a helyére kerül. Nem emlékszem rá, hogy bármilyen különösebb esemény történt volna (nem tudom mihez kötni a dolgot) egyik este jött egy gondolat, hogy talán nincs is velem akkora baj, hiszen már egy jó ideje egyáltalán nem iszom, egy sört egész nyugodtan megihatok, nem árthat meg. Arra határozottan emlékszem, hogy két dobozzal vettem, és ezt az esti két sört tudtam tartani talán egy hétig is. Aztán eljött egy olyan este, amikor rosszabb volt nem felbontani a harmadikat, mint egyáltalán nem inni semmit. És akkor fölbontottam a harmadikat. Aztán nemsokára a negyediket is. És elkezdődött ugyanaz a vesszőfutás, ami előzőleg a munkahelyem elvesztésével ért véget. Az esti mennyiségek egyre nőttek, az ivással töltött idő is hosszabbodott, sokszor a munkahelyről kilépve az első utam a közeli boltba vitt, hogy a hazáig tartó utat se kelljen ital nélkül megtennem. Amikor az esték java része (otthon, egyedül) berúgással végződött, megéreztem a reggeli ivás kényszerítő erejét. Innom kellett, hogy valahogy el tudjam kezdeni a napot. Azért mondom, hogy kellett, mert ez már valóban egy kényszer volt, az akaratommal nem voltam képes irányítani, akaratom ellenére történt. Alkoholizálásom természetesen ezen a munkahelyen is hamar világossá vált mindenki számára, és itt is próbáltak nekem segíteni, de saját próbálkozásaim ezúttal is csak átmeneti sikereket (néhány hetes absztinens időszakokat) hoztak. Számomra is nyilvánvaló volt már, hogy ha egy-egy ilyen száraz időszak után újra megemelem a poharat, annak viszonylag rövid időn belül reggeli, majd egész napos ivás lesz a következménye – függetlenül attól, hogy mindez szándékomban áll-e, vagy sem. Mégis minden „első pohár” előtt sikerült meggyőznöm magam arról, hogy ezúttal másként lesz. Visszaeséseimet látva (környezetemnek előbb, mint nekem) nyilvánvalóvá vált, hogy külső/szakember segítségére van szükségem. Évekig tartó próbálkozások következtek tehát különböző szakemberek (pszichológus, pszichiáter, gyógyszeres támogatás) bevonásával, melyek azonban ugyanúgy hatástalanok maradtak hosszútávon. Én magam is akartam a változást, bár az igazat megvallva ezirányú akaratom még ekkor sem annyira az ivás, mint inkább a következmények mérséklésére irányult. A munkahelyemen végül választás elé állítottak: vagy tartós megoldást találok a problémámra, vagy meg kell válnunk egymástól. Édesanyám egyik ismerőse egy bentlakásos segítő helyet javasolt, amit én ekkor már gondolkodás nélkül elfogadtam.

A terápián eltöltött hetek pozitív hatással voltak rám, és az utógondozási lehetőség (önsegítő közösség) igénybevételével két év absztinenciát sikerült elérnem. Ezalatt a két év alatt visszanyertem környezetem bizalmát, az életem újra normális kerékvágásba kerül. Ez a két év azonban sajnos elegendőnek bizonyult ahhoz is, hogy ismét megfeledkezzek az ivással kapcsolatos alapvető problémámról. Megerősödött bennem régi fenntartásom, miszerint ennyi idő elteltével nem létezik, hogy ugyanabba a hibába essek, és szinte vártam az alkalmat, amely elég jelentős lesz, hogy újra a pohár után nyúlhassak. Felhagytam a közösségbe járással, és pár hónapon belül történt is egy akkor jelentősnek ítélt (visszatekintve korántsem annyira jelentős) negatív esemény, ami miatt végre azt gondolhattam, elérkezett a pillanat, hogy megigyak egy üveg  bort. Kieresztem a gőzt, aztán másnaptól megint nem fogok inni. Ez volt a terv. Ami ez után következett, arra legrosszabb álmomban sem gondoltam. Lementem a közeli benzinkútra, vettem két üveg bort, majd miután elfogyott, elmentem még egy harmadik üvegért is. Másnap ott folytattam az ivást, ahol két évvel azelőtt abbahagytam, aminek egyenes következményeként rövid időn belül elvesztettem a második munkahelyemet is.  

Utolsó nagy elhatározásom az életmód-váltásra, a harmadik munkahelyemre való felvételemet megelőzően történt. Úgy éreztem, hogy tanultam a hibáimból, és tiszta lappal indulva „átlagos” józan életet élek majd. Annyira komolyan talán még sohasem gondoltam a dolgot, mint akkor. Akaraterővel fenntartott józanságom kb. másfél hónapig tartott, pedig körülményeim a párkapcsolat hiányától eltekintve ideálisnak voltak mondhatóak. Ekkor már alkohol helyett nyugtatóval is próbálkoztam fenntartani a látszatot, de ez, ha lehet, még inkább csak rontott a helyzeten. Egy idő után a kettőt együtt fogyasztottam, és addig soha nem tapasztalt fizikai-lelki mélységeket éltem át. Munkaviszonyomnak egy hivatali gépjárművel ital és nyugtató hatása alatt elkövetett vezetésből fakadó koccanásos baleset vetett véget. Sok fájó veszteséggel, elmulasztott lehetőséggel, a komolyabb autóbalesetet valahogy megúszva, abban a pillanatban rádöbbentem a helyzet súlyosságára. Minden erőfeszítésem ellenére állapotom az évek alatt folyamatosan rosszabbodott, és már számomra is hamis volt az az önfelmentő gondolat, hogy ettől rosszabb már nem lehet. De igen, lehet, és ha nem történik valami, lesz is, nem tudom elkerülni, tehetetlen vagyok. Részemről ekkor már nem volt semmiféle fogadkozás, vagy elhatározás. Csak megadás volt. Így kerültem be erre a terápiára, és ekkor kezdődhetett el valami, amit sorstársaimmal együtt felépülésnek nevezünk, és aminek eredményeképpen, jelen visszaemlékezés írásakor több mint hat éve élek derűs, józan életet.